Nőnap után beszéljünk a női szélhámosságról!
A nemzetközi nőnaphoz is időzítettek egy tömény adagot, hiszen mi másra lenne jó a nőnap, mint szajkózni a következő hazugságot:
A nők ugyanazon munkáért kevesebbet keresnek a férfiaknál!
Szélhámos feministák meghülyítettek már szinte mindenkit, addig rágták a fülünket, amíg sokan lemondtak a józan ítélőképességükről. Máskülönben a nemek közti egyenlőség megvalósulásáért, a nők jogainak elismeréséért és tiszteletben tartásáért nem lehetne küzdeni. Az kevés, hogy egy-egy állat veri a feleségét, mert a többség szerencsére nem állat, és nem veri, hanem csak csalja, ami a liberális világunkban teljesen legális - fordítva is az! -, így a hitükben megingó feministáknak anyagi nyomatékot is kellett találni a szent ügyhöz, egészen konkrétan ahhoz, hogy megőrizzék a jól fizető állásukat a nőjogi civilszervezeteknek nevezett hazugsággyárakban.
Nőnap alkalmából egészen konkrét számok (akarom mondani: hazugságok) jöttek le a futószalagról arra vonatkozóan, hogy a nők egészen pontosan mennyivel keresnek kevesebbet, mint az őket elnyomó férfiak, a sajtó pedig ugrott rá, még az állami hírügynökség is. Arról szóltak a hírek, hogy itt 17,5 százalékkal (még véletlenül sem 16,8-cal!), keletre 21,3-mal, nyugatra 19,1-gyel, de még a női egyenjogúságban élen járó Skandináviában is 10,2-vel visznek haza kevesebbet a nők. Megírták, közölték, a nép benyeli. Tudják a szélhámosok, a zsebénél lehet igazán megfogni az embert.
A kérdést érdemes jobban megvizsgálni!
Mennyit keresel, Erzsi? Hát te, Béla? Láss csodát, ugyanannyit!
Erzsi és Béla ugyanis közalkalmazottak. Ebben a nagy, állandó létszámleépítéssel fenyegett állami konglomerátumban BÉRTÁBLA szerint viszik haza a kenyérre valót az alkalmazottak. Erzsinek akkor is annyit utalnak hónap elején, hogy ha új melleket csináltat magának, és akkor is, ha marad a réginél, amelyik már nem túl feszes, de negyven évig bevált. Béla bérpapírján sem a férfiassága, annak mérete a lényeg, hanem a végzettség, a beosztás, a munkakör, illetve az évek. Így aztán Erzsi és Béla a nemi hovatartozásuktól függetlenül egyformán keresnek keveset, ha pedagógusok vagy egészségügyi dolgozók, és egyformán sokat, ha mondjuk parlamenti képviselők.
A közszféra mellett Magyarországon még egy út vezet a boldogulás vagy a nyomorúság felé, az ország gazdasági teljesítményének döntő részét adó versenyszféra. Itt aztán nincs bértábla, a főnök szinte mindig egy „sóher gyökér”, a melósok pedig egymásnak farkasai, és egy biztos: ha ebben az önző, anyagias világban
egy munkaadó ugyanazon munkáért többet fizet egy férfinak, mint egy nőnek, akkor ostoba, mint egy pár gumicsizma.
Logikátlan és irracionális lenne. Higgyék el, nincs ilyen! Melyik vállalkozó, cégvezető, tulajdonos ellensége a saját pénztárcájának?
Cégeken belül természetesen lehetnek jelentős bérszakadékok, de azokat a nemiség helyett a teljesítmény, a hatékonyság szüli. A direktornak kávét főző és leveleket postázó Gizike munkáját egy betanított uszkár is el tudná végezni, csak annak nincs jó segge, így lent az üzemben három műszakban esztergáló Sanyi értelemszerűen többet visz haza Gizinél, de korántsem annyit, mint dr. Kolozsváryné dr. Simóka Liza ügyvédnő, a cég jogi képviselője fél műszak alatt. Így zajlik az élet a munka frontján az úgynevezett versenyszférában.
Bérfeszültség Magyarországon nem a férfiak és a nők között érhető tetten, hanem az ország egyes megyéi, régiói között. Miért keres többet egy budapesti százezer forinttal nettóban, mint egy hasonló melós a keleti végen, tegyük fel Szabolcsban, ahol a legkisebbek az átlagbérek, a férfiaké és a nőké egyaránt? Ez a kérdés megérne sok-sok elemzést, közleményt, felvonulást és tüntetést, csak ez túl komoly gazdaság ügy, és a megélhetési feministákat nem ezért fizetik.
Cs. Bereczki Attila
