A debreceni yoUDay – hozsannák helyett

Ákos nem nagyon szokott szűk 20 percekre fellépni, főleg nem vidéken, a Debreceni Egyetem tanévnyitó show-ján azonban a legnagyobb hazai popcsillag is énekelt, a szarkazmusát sem felejtve otthon. – Bírjátok még? – kérdezgette a Nagyerdei Stadion békésen üldögélő közönségét és a színpad körül bulizgatókat. Merthogy az idei yoUDay alkalmával már a szent gyepre is ráengedték a vendégeket (úgy 2 ezren lehettek odalenn), persze a lelkes egyetemi polgárság nem közvetlenül taposta azt a füvet, amit a hétvégén a debreceni és kisvárdai aranylábú doktoranduszai érintenek majd a stoplisaikkal, hanem védőborítást kapott a pálya. 

De ne kanyarodjunk el messzire a yoUDaytől, mint egy sután elvégzett szabadrúgás.

A szeptember 26-i estére tényleg rengeteget készültek a szervezők, s az, hogy a monstre felsőoktatási intézmény a maga mintegy 160 milliárd forintos költségvetésével (2017), minimális belépti díj (500 forint) mellett, simán megengedhet magának, a munkatársainak és a diákságnak egy laza estét Ákossal, Majkával, Horváth Tamással, vagy éppen az Animal Cannibalsszel,

az kisebbfajta erődemonstráció is ügyes marketinggel keresztezve. 

Hogy ez utóbbin mit értsen az ember? 

Csak azt, hogy az egyetem vezetése előtt nem kérdés: egy ilyen, tényleg pofás nagyrendezvény ezerszer jobban üt a közösségi médiában és a többi online felületen, mint az arról szóló nagy, okos cikkek, hogy miért érdemes Kelet-Magyarország fővárosában tanulni („Gyere ide, mer' már a 870. helyen vagyunk az Universities of Nowhere ranglistáján! Aha, né', tényleg?”) . Vagyis a yoUDay fotóit és videóit picit többen osztják meg ezekben az órákban, mint a szöveges brossúrákat szokás.

Tanévnyitó show-t rendezni tehát nem feltétlenül tűnik kizárólag öncélú pénzszórásnak, ablakon kidobott pénznek.

Vissza a rektort vagy a kancellárt!

Más kérdés, hogy az idei koreográfia a látványosként elkönyvelt színpadi elemeket (zenés-táncos egyvelegek, az egyetemi múlt archív felvételei, a DEAC sportolóinak felvonulása stb.) és a kifogástalan hangosítást nem, a személyességet viszont számomra bizony nélkülözte. Egy csomóan nyilván elküldenek a fenébe, amikor hiányolom az elmúlt években megszokott köszöntőket, és nem is ragaszkodnék én ahhoz, hogy a polgármestertől a hök-elnökön át a térségi országgyűlési képviselőig, mindenki beszéljen.

De azért a legnagyobb szabású egyetemi megmozdulásnak jót tesz, ha a két legmeghatározóbb vezető, a rektor és a kancellár közül legalább az egyik megszólít, csöndet idéz, rámutat, megfogalmaz, elénk vetít, vagy megmosolyogtat. Show – és szó.

Hiányoltam továbbá az a fajta élményt, ami a legelső yoUDay alkalmával jó ézéssel töltött el: akkor felsorolták a Debreceni Egyetemen tanuló nációkat és a külföldi diákok meg is éljenezték, amikor hallották a saját országukat említeni. A stadion pedig tapsolt. Szerencsére ma olyan sokféle (száznál több) népség tanul Csokonai Vitéz Mihály városában, hogy tudom, nem egy-két perc egy ilyen blokk – de a világ túlfeléről idepottyanóknak talán jólesne egy hangos „Welcome!”. Minden ellenkező látszat dacára annyit talán még az elmúlt két-három esztendőben sem hülyültünk, hogy egy kis biztatás helyett ellenségesen méregetnénk a külföldieket. 

Szóval, yoUDay, isten hozott, megdolgoznak érted, hogy jövőre is örömmel felvegyünk a naptárba. S magadban hordozod a lehetőséget, hogy egyre büszkébbek lehessünk rád.

Ratalics László