Nemecseket ma Neymarnak hívják. Nemecsek? Az ki? Neymar? Az ki?

Köztéri virágládába hugyozós, liftbe szarós, öregasszonynak buszon visszaszólós, utcán köpködős, Facebookon alázós. Ismerős? (Igen, ezt a nyelvi díszítősort épp a Himnusz születése napján akartam elővenni, mert – ünnepnapon meg máskor is – a betegségek gyógyításához a nevük kimondásával kell hozzáfogni. Minden más piti álszentség). Hinni akarok abban, hogy a 21. század rühe, a napi szinten tetten érhető és egyre durvuló kulturálatlanság ellenszere nem a pofon, nem a wifi-jelszócsere, nem a szégyelld magad –  azt amúgy hogy is kell csinálni? –, hanem maga a kultúra. A szülői példamutatás, az esti mese, az ölelés hiányát, a helyi széljárást hagyjuk! A bunkó fiatal nem bunkónak születik, hanem valahogy azzá lesz. Javarészt a mese és az ölelés hiányától, a kódolt kudarcoktól, persze, de attól is, hogy a kultúra egyszerűen nem ér el hozzájuk. Tömegekhez! Pedig ha ezek a gyerekek már itt vannak, és sokan vannak, esetleg kellene velük kezdeni valamit. Csak a kultúrának erről még nem szólt senki.

A mai magyar kultúrával az a baj, hogy azzal van elfoglalva, milyen szögben álljon a fogason a keménykalap. Merev és tartózkodó, érthetetlen nyelven beszélő, felfelé lojális – tele kisstílű komplexusokkal és krónikus megfelelési kényszerrel. Mellesleg olyan csatornákon át közvetít, amihez egy mai diák nemhogy föl se ér, de róla nem is hall. Továbbá a pénz- és pályázatvadászat, a kiöregedő szakembergárda miatt belülről megeszi az egészet a fene. A kulturális civil kezdeményezések többsége meg 25 éve ugyanolyan erőtlen – megmaradt szívszerelemnek, fogyasztásra alkalmatlan, piacképtelen hobbinak.

Egy nézhető színdarabért jobbára Budapestig kell menni, a mozijegy drága, a koncert is, egy egyszerű hátterű vidéki diák számára megfizethetetlen a fesztiválbérlet. Igaz, valódi világsztár 250 kilométeres körzetben 2009 óta (Lenny Kravitz) erre nem nagyon járt. De nem is az aktuális árfolyam az elsődleges gát, hanem a szemlélet maga. Értsük már meg, hogy egy mai tinédzsernek nem lesz a példaképe Bakfark Bálint, se Baradlay Richárd. Más lett a világ. Az ének-zene órákon – nem Beethoven vagy Carmina Burana helyett, hanem mellett! – már rég a Beatlesről, a Doorsról, a Rolling Stonesról kellene tanulni, megmutatni a semmit, ahonnan ezek a fiúk jöttek és a mindent, ahova jutottak. Nemecseket 2016-ban Neymarnak hívják. Sajnos vagy nem sajnos. De amíg mindez emészthetetlen a döntéshozók számára, addig nem lesz oktatási reform, addig marad az aszott keblű, búvalbélelt magyartanítás. Amiben nagyszerű kortárs költők műveit nem lehet belevenni az olvasókönyvbe, mert megöl a népharag.

Ezzel a rugalmatlansággal önkiszolgáló krematóriumot építünk, amibe szépen bele is fekszünk. Magunkkal rántva a következő generációt. Pedig tapasztalt és képzett pedagógusaink sokasága csak a jelre vár: a percre, amikortól lehet kreatívnak lenni, megújulni, szórakoztatni, élményszerűen tanítani. A jel egyelőre azonban csak egy feléjük felfelé tartott középső ujj: figyelj, jelents, esetleg figyeld azt, aki jelent. Ennek egész máshoz van köze, mint az értékközvetítéshez.

A kultúra akkor hat, ha megérint. És megérinteni azt lehet, aki közel enged. Megérinteni márpedig meg kellene a pékinastól kezdve a lemezlovasig, pávától a pultosig minden fiút és lányt. Hogy a klasszikusokon túl(!) animált gifeken, vámpíros regényeken, hip-hopon, graffitin vagy slamen keresztül, édes mindegy, de intézményi szinten esélyt kell nekik adni egy kis örömre. Hogy reagálhassanak mindarra, ami velük és körülöttük történik. Nem érteni akarják a világot, hanem rákérdezni arra. S ha rákérdeznek a világra, előbb-utóbb meglátják magukat benne. Mindannyiunk hasznára válna. Ide értve a virágládákat, a lifteket, az öregasszonyokat, az utcát, a Facebookot is.

A csipkeverő szakkörök és a tájleíró költészet ideje lejárt.

Bereczki-Csák Helga