A rakodópart alsó kövén
Szerdán visszaszökött a nyár Budára; még a gárdisták is panyókára vették kis mellénykéjüket és a különféle zászlócskákkal felszerelt népek is erősen hunyorogva fagylaltoztak a szikrázó napsütésben. Magam is könnyített nyári szerelésben vegyültem el a Műegyetem környékén s hárítottam sikerrel a szervezők ajándéktollát; akkor még nem sejtettem, hogy ennek komoly szerepe lesz a későbbiek során. Magát a színpadot egy hatalmas kokárda installáció fogta körül; meglepő módon, nagyon hazafiasra vették a díszleteket, ami azért nem szokványos baloldalinak mondott rendezvényeken. A résztvevők száma is meghaladta az ilyenkor szokásosat; Dunát lehetett volna rekeszteni velük, mondhatnám, de nem mondom, mert hamarost nyakamba varrnák az újnáci jelzőt. Mindenesetre az rögtön feltűnt, hogy a néhány bágyadtan lengedező szoci zászló mellett, a teret szinte zavarbaejtően a DK szivárvány színe uralja, ennek aztán meg is lett a maga következménye.
A rendezvény hoppmestere (Juhász) és a hungarocell újrahasznosító (Kónya) felejtős felvezetése után Bajnai volt az első komolyabban vehető előadóművész. A csillagháborús retorikát – az erő velünk van – a hallgatóság nem tudta (akarta) mire vélni, mire a szónok előkapta a már említett csőre töltött golyóstollat, mint a csendes többség fegyverét, majd egy rögtönzött rajzóra keretében a nézőkkel is elgyakoroltatta hogyan kell az ikszet a megfelelő helyre tenni. A szervezők feltehetőleg tisztában voltak azzal, hogy a megállapodás ellenére – egymást nem cseszegetjük – Gyurcsány elszabadult hajóágyúként bármire képes, ezért szándékosan felhígították a szónoklatokat; gyakorlatilag mindenki beszélhetett, akinek éppen arrafelé akadt dolga. Ez a védekezés azonban olyan hatékonynak bizonyult, mint ama bizonyos vasvilla, melyet a középkorban kolera ellen tettek ki a falu végére.
A két SZDSZ-es ex-elnök mondandója hangulatilag is megalapozta a gyurcsányi retorikát; Fletó színrelépésekor bekövetkezett az, amit D. Tóth Krisztina a fehér füst felszállta után a vatikáni Szent Péter téren vizionált: elszabadult a pokol. A hatalmas éljenzés közepette színpadra lépő, szóhoz alig jutó volt kormányfő a már megszokott teátrális prozódiával előadott beszédében hangsúlyozta a közös vezető szükségességét, követelte az ellenzéki tárgyalások újranyitását, s nem időtállónak és nem demokratikusnak címkézte az Együtt-MSZP paktumot. (Mondott persze mást is, de ha egy politikus erkölcsről, szeretetről, és az egyéni ambíciók feladásáról beszél, akkor kezdjünk gyanakodni) „Az összefogásról nem beszélni kell, hanem meg kell teremteni” – emelte ki.
Mesterházy Attila nem reagált a bírálatokra. A pártelnök mondandóját folyamatos füttyszó kísérte, a tömeg többször is azt skandálta: összefogást! A politikus csak felszólalása végén próbált válaszolni az őt ért kritikákra és a tiltakozók követelésére. Szerinte a felszólalók is felelősek azért, hogy az ellenzék támogatói és pártjai nem szövetségesként, hanem ellenfélként tekintenek egymásra, kifejezetten zokon vette, hogy Gyurcsány belerondított a langymeleg szövetségbe. (Azóta Szanyi kapitány a Facebookon a következőket írta: Eddig mérlegeltem. Most már látom, hogy döntetlen. Orbán és Gyurcsány a nemzet két legnagyobb kártevője).
Bár pontosan tudom, hogy egy ünnep a választási kampányban sosem az ünnepről szól, mégis megdöbbentő volt látni, hogy gyakorlatilag azért rángattak ki az ellenzéki pártok embereket a Műegyetem rakpartra, hogy közönség előtt is eljátszhassák ugyanazt, amit sajtóközleményeikben szoktak. Ráadásul, még csak nem is élvezik azt – Gyurcsányon kívül -, amit csinálnak; egész egyszerűen nem tudom megérteni, hogy van ember, akit ez az egész őszintén lázba hoz. Jóformán egyetlen szó nem esett arról, hogy miért, mi célból kellene megnyerni a jövő évi választásokat – ez mintha senkit nem érdekelt volna. A kétségbeesettek tömegei (?), akik még mindig odamennek az egyre látványosabban üres ellenzéki tömegrendezvényekre, egyetlen dologban nem csalódhattak: többször skandálhatták, hogy Orbán takarodj. A szónokok sem mondtak többet ennél, csak hosszabban és kevésbé frappánsan. Mesterházytól csak felcsúti Maradonára futotta ijedtében, de a hosszan sorolható dehonesztáló és személyeskedő stigmákat, az őszülő despotától a fordított Nagy Imréig (?) (copyright by Ungvár) igyekeztek hitelesen ráimádkozni a regnáló miniszterelnökre.
Ennyi történt. Továbbá néhányan, mint már említettük, ha már színpadot kaptak, felkéredzkedtek az ellenzéki együttműködés listáira. Szerdán egyetlen dolgot sikerült maradéktalanul demonstrálni: az ellenzék a jelenlegi állapotában nem a megoldás, hanem a probléma része; súlyosbítva azzal a háborús retorikával, amely baloldali blokkot, antifasiszta egységfrontot sürget. Lényegileg azonban nincs más, csak az orbántakarodj. De ez legalább sokszor elhangzott, az időjárás pedig kimondottan pazar és tüntetésbarát volt.
Szalmási Nimród
