Speciális igények
Javarészt azért, hogy az anyja visszahúzhasson dolgozni, ami csak annyiban luxus, hogy örülhet a mama, ha van hova. Három év eleven húsrágás után (amit imádott), most lelkendezve készül arra a húsrágásra, amit, ha majd utál is, muszáj viselni.
De vajon megreked a susmus szintjén, hogy idén több száz debreceni gyereket nem vettek fel? Vagy valóság lesz belőle? Hamarosan eldől, jön a beiratkozás. Persze a fel nem vett gyerekek se mennek 8-tól 4-ig a híd alá: van számukra hely, esetleg a város másik szegletében lévő oviban. Ha nem tetszik, marad a családi napközi 30 ezer plusz személyre szabott tápanyagért per hó. Vagy az alapítványi. Jöhet a dorgálás, hogy lusta banda, tessék felkelni 35 perccel hamarabb, széles ez a hely, de nem annyira – fertályóra sétával el lehet jutni a debreceni akárhovába. A családi napközivel – szimpatikusan mini csoport, spéci játék, menő kaja – nincs semmi gond, ha önként választja a szülő. És válassza teljes lelki nyugalommal, ha meg tudja fizetni. Az már baj, ha ez a megoldás kényszer. Ha azért van este otthon virsli helyett csak vajas kenyér, hogy a gyerek napközben egyáltalán lehessen valahol. Az alapítványiba meg bele se menjünk! A vallásra nevelés okán még elmegy, de hogy a szülő kerítést festeni és kéthetente udvart takarítani menjen (havi igen szép anyagi támogatása mellett) annak érdekében, hogy a gyerekét elvont világidegenné neveljék, az már egy kicsit sok.
Hogy egy önkormányzati fenntartású óvodában milyen speciális igénye van a gyereknek, arra (amennyiben fennáll az a semmihez sem mérhető mázli, hogy szellemében és testében nem sérült, nincs ételallergiája, súlyos magatartási zavara stb.) egyszerű a válasz: semmilyen. Ha az anya és az apa magabiztossága, szeretete mindenkori menedékként sugárzik ki a gyerekre, bárhol jól fogja érezni magát. Igénye csak a szülőnek van. És a fenntartónak.
A szülő egy állami óvodától azt várja, hogy a gyerekét lehetőleg úgy kapja vissza, ahogy reggel bevitte. Legyen meg keze-lába. Ha megsérül, előbb mossák le a sebét, utána emeljék fel a telefont. Kapjon lehetőséget beépülni a bandába, lehessenek csínyei, szokásai. Büntetlenül merjen vagány lenni, ám ha sír, igenis vegyék ölbe, de ne hazudják neki azt, hogy mindjárt jön anya, ha csak délután jön. Ismerkedjen dallal, színnel, verssel, ünnepkörökkel és a tudattal: az élet végeláthatatlan alkalmazkodás, amiben érvényesülni akkor lehet, ha az ember maga előtt vágja a bozótot. És e bozótvágásnak szabályai vannak. Az ovi legyen a család kontrollingja: nem ott kell megtanulni enni, kezet mosni, vécét lehúzni, köszönni, viselkedni, de mindezekre kiválóan ráerősíthet az intézmény anélkül, hogy a gyerekben bármiféle szorongást keltene. Ehhez szakemberek kellenek. Vannak.
A fenntartó az óvodával karöltve azonban sok tekintetben erőlködik. Specifikumokra törekszik. Levegőn lenni nem azt jelenti, hogy egy kis kölyök, akinek alapvetően a játék a dolga (és még első osztályban is nagyjából csak az lenne!) tanösvényen sétálgasson kezében egy kis növényhatározóval (amit kívülről fúj). Vagy másik példa: bábszínház bérlet! Ami egy kisiskolásnak élmény, az egy ovisnak még lehet értelmetlen képi megvalósulás, de akár rémület is. Aztán szülőcsoportos foglalkozás. Idézem a témákat: a gyerek helye a családban, családi erőviszonyok, agressziókezelés – valamennyi pszichológus bevonásával. Mert mégis hol lenne a gyerek helye a családban? Nem a szívünk közepén? Aki úgy érzi, máshol, annak tényleg ajánlott a pszichológus. Szóval annyit kellene megérteni: jól vannak az állami óvodák úgy, ahogy vannak, extrák nélkül. A fenntartó egyetlen dolga: gondoskodjon róla, hogy hely legyen, a többit megoldjuk.
Ha pedig hely még sincs, lehet őket vinni Bocskaikertbe. Ott abból állítólag nagyon sok van.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
