Sötétben maradni

Én olyan fesztiválozó vagyok, hogy rossz. Marketing szempontjából tételenként is kész ráfizetés, nemhogy egyben: elmúltam 20, nem (nagyon) bírom az alkoholt, szívni akkor szoktam, ha a két gyerekem egyszerre bőg, és egyetlen zenekartól sem tudok összerogyni. Sokat ismerek, de Rúzsa Magdinak két, a Quimby-nek egy, a Punnany Massifnak egy, a Tankcsapdának nulla egész öt tized számát szeretem. Úgyhogy tőlem a Rolling Stones is húzhatná, megnézném, de előtte is, utána is tudnék aludni. És ez még nem minden. Éjjel legkésőbb fél kettőkor már az órát lesem; nem született világsztár, aki vissza tudna tartani, ha én el akarok indulni haza. Nehéz a kedvemben járni, igaz. Konformista picsa vagyok, ez is igaz. Évek óta mégis kedvvel megyek, sőt, „partiarcúság” híján is teljes joggal leszek ott. Mert sok-sok embernek a Campus Fesztivál más és több az iszunk-hányunk-belefekszünknél.

Az elmúlt évek tapasztalata alapján, akik kezüket-lábukat elhagyják a piától vagy erejük teljében lebontják a kerítést, ők nem sokan vannak. Legfeljebb, ha így tesznek, az feltűnik. A normális emberek náluk jóval többen vannak; egy évben egyszer ezt a formáját választják a lazulásnak, micsoda alávalóság! A diák és a tanárnő, a kereskedő és a vevő, a tisztviselő és az ügyfél, a gumicsizmás és a mezítlábas, a szeplős és a szemüveges. Szóval, aki azt mondja/gondolja/kommenteli, hogy „ennek a pár tízezres takony csürhének a Hortobágyon a helye”, az sötét, mint egy buszféknyom. 1. A pár tízezer nem kevés. Ennyien Debrecenbe jönnek, itt vannak, látnak, szétnéznek, élményhez jutnak, esznek, isznak, utaznak. 2. A takony az, aki fiatal és nem tud viselkedni, ugye? Esetükben menthetetlenül meg kellene határozni a kulturált szórakozás ismérveit, ugye? A lábra taposás is benne legyen, ugye? Tiszta szerencse, hogy ebben a városban mindenki filharmonikusokat hallgat, soha még csak nem is gondolta más édesanyjáról, hogy prostituált, fehér ingben reggelizik és muszlinkesztyűben töröl segget.

Aki nem tud szó nélkül hagyni egy évi egyszeri alkalmat, amikor emberek mulatnak (így vagy úgy), na az az igazi műtakony. Annál gusztustalanabb állagot nehéz találni. Ha lehet, még az eredetinél is hányingerkeltőbb. Mert mi is a baj? Hogy majd letapossák az új stadion körüli új füvet? Hát úristen! És majd közpénzen fogják újra bevetni? Ej. Az én pénzemen. Na, hát inkább fűmagra költsenek, mint helyi gyártású kalandfilmre. A rosszízű megjegyzések, a botcsinálta, hirtelen lett állatvédők, önkéntes zajszintmérők, szocio-filozófusok és névtelen moralizálók már hozzátartoznak a debreceni július közepéhez. Megszoktuk őket. De nem hiányoznának, ha nem lennének.

Az hiányzik inkább, hogy ezek az emberek is átéljék egyszer: az is tud jó lenni, ha másnak jó. Mert a fesztiválon ismerősök jöhetnek szembe, lehet felnőttek között lenni, semmit csinálni, a fűben ülni. Ennek három dologhoz nincs köze: a zenéhez, a helyi gazdaságpolitikához és az egyetemes magatartási mintákhoz. Akinek pedig még szerencséje is van, megtapasztalhatja, milyen, amikor ugyanaz a rezgés kitágítja a létet. A reflektorok fényében a porszemekkel ilyenkor elkeveredik egy kis fiatalság, könnyelműség, szenvedély. Nem tart sokáig, Nobel-díjra sem jelölnek érte senkit, de aki ezt nem érzi – legalább egyszer –, az sötétben marad. Aki pedig nem érti, és nem is akarja érteni, annak – és nem én kezdtem emlegetni – a Hortobágyat ajánlom.

Bereczki-Csák Helga