Vándorszínészek, csak kezdenétek el élni!
Az már a Vándorszínészek elején érezhetővé válik, miről üzenne a 78 éves Sándor Pál, a hazai filmezés egyik doyenje. A csoda tetten érhető a társulat játékát tátott szájjal bámuló falusiak elvarázsolt tekintetében, majd bele is rágják a szánkba Borostyán (ifj. Vidnyánszky Attila) szenvedélyes szózatával a mesterségről.
A Régi idők focija (1973), vagy a Ripacsok (1981) Kossuth-díjas rendezője egy, a 19. századi magyar vidéket beutazó színházi trupp viszontagságos életén keresztül szeretné elmondani, hogy boldognak lenni annyi, mint összehangban lenni a vágyainkkal.
Emma (Martinovics Dorina), Kantó (Gáspár Sándor), Zengő (Rudolf Péter) és társaik egyetlen csontig hatoló óhaja színésznek lenni, ezért vállalják a vándorlással járó máról holnapra élet összes nyomorát, a sovány kosztot, a vetett ágy derékfájító illúzióját, de még a magyar ugar bárgyúbb közönségét is. Hatást gyakorolni az emberekre, szabadnak maradni egy batár hátán és közben világot látni: mi múlhatná ezt felül, üt át az alkotói rajongás a filmvásznon.
Ám ahogy zötykölődünk az országúton, úgy válhat a néző egyre bizonyosabbá abban, hogy a film az ígéretes kiindulóhelyzetből csak a saját tengelye körül halad körbe-körbe.
Életidegenség a köbön
A maroknyi társulatot a katonaszökevény Feketén (Mohai Tamás) át ismerjük meg. A fiút befogadják és tanítgatni kezdik, mi pedig lényegében azt követhetnénk nyomon, milyen esélye van teljes jogú taggá válnia egy kis, egymásra utalt közösségben annak, aki még egy sort sem tud hitelesen elmondani a színpadon, nem hogy shakespeare-i szereplőket idézzen.
A truppról rögtön eszünkbe juthat a minariki mondás, „Kell egy csapat!”, hiszen a filmet önmagában életben tarthatná pár izgalmas karakter a vándorélet kalandjaival. Csak éppen jó történet és erős portrék helyett mindössze értelmetlenül ordibáló direktort (ez Kantó), rátarti, koszlott férjet (Zengő), bosszúálló feleséget (Zengőné), vagy egy hol becsvágyó, hol mulya mindenest (Borostyán) kapunk. Ezekből a figurákból egy-két humoros, de felejthető jeleneten kívül semmit nem sikerül kihoznia Sándor Pálnak. Még talán a tehetséges Emma szerepében van a legtöbb spiritusz, akinek a végén esélye nyílik kőszínházban játszani, de ezért a célért fel kellene adnia a társulatot. Milyen kár, hogy ő is éppen olyan érthetetlen, megmagyarázatlan módon vált szándékot az utolsó pillanatban, ahogy Komáromy (Kovács Krisztián) hagyja futni vetélytársát, Feketét a csendőrök elől.
Az egydimenziós karakterek, a lapos dialógusok, a gyönge történet mellé kapunk idegesítő hülyeségeket. Mintha senki nem lett volna a film közelében, aki felemelt mutatóujjal jelzi, hogy adott jelenet ne a lehető legéletszerűtlenebb irányba induljon el: nem visszük éjszakai (?) vadászatra a gyereket hajtónak, tatár híján nem hajtunk a folyóba társzekérrel, nem szerelmeskedünk csikorgó téli hidegben a pajta padlóján, vagy mitől volna magától értetődő az, hogy aki vándorszínész, az mindjárt mocskos és ápolatlan is, mint a szereplők jelentős része? Miért mond nemet a truppot megmentő, a darabokat kívülről fújó Borostyánnak Kantó?
[Beillesztett cikk: Vándorszínészek vonzanak a mozikba ]
Hogy Kovával (Hegedűs D. Géza) mit szeretettek volna hozzátenni a történethez (a kocsiban játszódó családi jelenet a film talán legkínosabb, minősíthetelen momentuma), az szintén Sándor Pál titka marad.
A színészeken elverni a port mindezért aligha lehet, maradjunk annyiban, hogy Rudolfon, Hegedűs D.-én, vagy éppen Martinovicson aligha múlott.
Nem maradhatott ki viszont a filmből – kötelező marketingként – utóbbi, hullámok habjaiban csillogó keble (természetesen plánból, nagy szükség is lesz rá), míg a végén Márti dala (Anna and the Barbies, Kiss Tibi) volna hivatott tudatosítani, kedves néző, ideje neked is a vágyaid után vándorolni.
Nos, kezdjetek el élni, az unokáknak azonban, ha az ágyatakon is ugrálnak, a Vándorszínészekről, nem lesz mit mesélni.
Ratalics László
