Szenvedélyük a Nagy Háború

A siker elsődleges erőforrása a szenvedély. Az elmesélni akarás szándéka, az élmény, a büszkeség, a gyász megosztásának vágya, a tanítás kötelessége olyan erős felhatalmazottság, amely mint mágnes a vasreszeléket, vonzza magához a figyelmet. Nincs az a felsőbb direktíva, pénz, menedzsment, ami a felfedezés szenvedélyétől fűtött kíváncsiság hajtóerejét pótolhatja.

A Nagy Háború blog néhány bölcsész kezdeményezéseként indult a máig ható első világháború magyar vonatkozású eseményeinek, szereplőinek szélesebb körű megismertetésére. Egy internetes történetfolyamról beszélünk, amely egyszerre mesél a háborúba torkolló béke monarchiabeli éveiről, gránáttépte harcmezőkről, velőtrázó hétköznapokról helyenként tudományos megközelítésből, de a legerőteljesebben mégis e vészkorszak szereplőinek visszaemlézései, naplói alapján. 

A Nagy Háború blog alapítói eleve bíztak e történetek közösségteremtő erejében, s nem kellett csalódniuk: a 2010-es indulást követően egymás után jelentkeztek a leszármazottak, fiak, leányok, unokák és dédunokák, adták bele a nagy közösbe mindazt, ami egykor feljegyeztetett, lerajzoltatott Doberdó forró szikláin, Kirlibaba (Cârlibaba) erdeiben, Galíciában, orosz, román, orosz frontokon. Pincék, padlások mélyén felejtett dobozok tárultak és nyílnak fel ma is, hogy az így napvilágra került fotók, tábori levelek, képeslapok, feljegyzések szélesebb közönséget gazdagíthassanak. A blogalapítók erőfeszítéseinek izgalma muzeológusokra, levéltárosokra, történészekre is átragadt, a maroknyi szerzőcsapat mára harmincat meghaladó gárdává duzzadt! Az olvasók közössége és ők együttesen állítanak torokszorító emléket a száz évvel ezelőtt élt ősöknek, akik így vagy úgy, de ennek a nagy szenvedéseket hozó időszaknak a részesei voltak. 

Száz év! Elegendő idő ahhoz, hogy szinte nyom nélkül törölje el az elődöket a mai fiatalok szívéből. A Nagy Háború blog múlhatatlan érdeme, hogy nap mint nap segít ráeszmélni, akik porrá lettek akkor, vérünkben és idegzeteinkben, nagyon is itt vannak velünk.

„Előre! Előre, fiúk! Ez volt a jelszó a harcmezőn, én én már annyira beleéltem magamat, miután oly sokáig voltam a harctéren, hogy igazán mondom, amikor a forradalom után hazajöttem, szinte furcsa volt az itthoni élet, mert még éjjel álmomban is mindig az ágyúdörgéseket és a rettenetes puskaropogást hallottam. Egyetlen sebem volt, amivel 1916-ban a Doberdóról eljöttem, és azzal az egy sebbel töltöttem egy hónapot a kórházban. Azt sem engedték tökéletesen begyógyulni, mert még fájt, amikor beosztottak a menetbe, és újra elvittek a frontra.

Azután a háború végéig kinnt is maradtam. A Jézus nevében voltak még azután is sebeim, kisebb-nagyobb lövéseim, de olyan egy sem lett többé, hogy el tudtam volna jönni vele kórházba. Bekötözgették, és azt mondták, hogy majd begyógyul a lövészárokban. Voltak a barátaim között, akik egy-egy jó sebbel eljöhettek haza, Magyarországba. Valamelyik városban, valami jobb kórházban egy évet is eltöltöttek, és azután jöttek ki a frontra, és engemet csak akkor is ott találtak.

Többek között egyszer egy tizedes barátomnak egy támadás alkalmával kint lógott a bele. Ott feküdt a kőszikla oldalánál, nyögött, akárcsak egy haldokló. Nagyon sajnáltam, hiszen testi-lelki barátom volt. Volt nálam tű és egy pár szál fekete cérna, benyomkodtam a belet a testbe, és fekete cérnával bevarrtam néki. Nemsokára előkerült valahonnan két szanitéc, akik feldobták a hordágyra, és elvitték a segélyhelyre. Búcsút vettem tőle, hiszen gondoltam, hogy ez már a segélyhelyre nem ér el élve. Egy év telte után, a Kirlibabához jött hozzánk egy jó erős menetszázad, és kit találok köztük ismerőst? Az én tizedes barátomat, akinek bevarrtam a belét. Megcsókoltuk egymást, és kérdezte tőlem, hogy te azóta mindig itt vagy, amióta elváltunk egymástól? Itt biz' ám, komám – feleltem néki. Azóta már sok embernek bekötöztem a sebét, és bevarrtam a belét.” (Mesék a Nagy Háborúról: Kovács György harctéri naplója)

Ezret meghaladó poszt

A Facebookon is elérhető Nagy Háború blog alapítói közül hárman Debrecen jártak a minap, bemutatni a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című új könyvüket. Pintér Tamás történész-levéltáros, hadszíntérkutató a blog születéséről és jelenéről is beszélt a Görögkatolikus Metropóliai Hivatalban tartott találkozón.

– Mi, hárman – utalt szerzőtársaira – 2002-2003-ban ismerkedtünk meg egy isonzói túrán. A könyvünk első kiadása a Doberdó-fennsíkon található, elesettjeink emlékére emelt, 2009-ben felújított és újraszentelt visintini magyar kápolnához kapcsolódik. Az akkor 2000 példányban megjelent kötet gyorsan elfogyott, jelezve a téma iránti nagy érdeklődést. Ez váltotta ki bennünk a blogindítás ötletét, így született meg 2010. július 28-án, az első világháború kitörésének 96. évfordulóján a Nagy Háború blog. Öten kezdtünk neki, tulajdonképpen azért, mert még a téma magyar vonatkozásairól is többet lehetett olvasni a külföldi internetes oldalakon, mint a magyarokon. Azóta 1176 írás jelentettünk meg, fontos szerepet szánva a személyes élményeknek, hadinaplóknak. E műfajt tekintve eddig 12 befejezett sorozatnál tartunk, összesen 370 posztban megosztva e történeteket. Mint tapasztaltuk, rengeteg első világháborús emlék lappang, az elmúlt években a blog gyakran ilyen, a cikkeink hatására a leszármazottak által küldött történetekből, fényképből élt. Szinte az egész Kárpát-medence érintett, egy Google-térképre 327 csataleírást, a hadifogságot, vagy éppen a háború előtti éveket taglaló beszámolót fűztünk fel. Tehát az érdeklődő a földrajzi helyszínek alapján is találhat olvasnivalót, debrecenit is. A blogon tizenöt tudományos igényességű tanulmányt publikáltak, melyekből könnyebben befogadható változat is készült. Hiszen alapvető cél, hogy minél többen megértsék, amit olvasnak – beszélt az előzményekről és az eredményekről Pintér Tamás, aki ma Babos Krisztina társalapítóval szerkeszti a blogot. 

A blog mögé – a könyvkiadás, a pályázati lehetőségek és a támogatások fogadása érdekében – szervezték a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítványt, ami kapcsán Pintér Tamás fontosnak tartotta megjegyezni: e tevékenységet önkéntes munkaként végzik, vagyis nem ebből élnek, ki tanít, ki irattáros, ki múzeumben dolgozik, ki a vállalkozását vezeti.

Napló, képregény, történelmi kalandregény

– Az alapítvány elsődleges feladata a blog működtetése. Ugyanakkor cseh, szlovák és nagyváradi szakembereket bevonó kutatási programjaink is futnak a különböző hadszínterek minél mélyebb megismerése érdekében. Felkérték továbbá az alapítványt a 2015-ben útjára indult történelmi különvonat, az Isonzó Expressz szakmai feladataira – sorolta.

A blog olyan sikeres, hogy 2016-ban elkezdhették a „Nagy háború könyvek” kiadását. E sorban Imre Gábor kadét doberdói naplója volt az első, amit a cikkünkben idézett, Kovács György-féle kötet követett.
– Imre Gábor érzékeny szemű és lelkű szobrász-grafikusként került a doberdói hadszíntérre, míg Kovács György egyszerű parasztemberként, aki felnőtt korában, pásztoroktól tanult meg olvasni. Két könyv, két teljesen eltérő stílus. De olyan hatásúak, hogy utóbbi egyes részletei már színpadi darabokban vagy a Szürke senkik (2016) című filmben is visszaköszönt – jelezte Pintér Tamás, hozzátéve, képregényeket, sőt az isonzói harcokat feldolgozó történelmi kalandregényt is kiadtak már (Takács Róbert: Holnap fehér álom). Jellemző, hogy például Imre Gábor isonzói élményeit az olaszok még a blogról lefordítottak és hamarabb megjelentet náluk, mint Magyarországon. 

A találkozón Rózsafi János egyebek mellett a debreceni III. honvéd gyalogezred hős katonájáról, Barakonyi Károlyról, míg dr. Stencinger Norbert a katonák lelki gondozásáról beszélt. Barakonyi külön fejezetben tűnik fel a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című könyvben, míg utóbbi kapcsán, egy tudósításnál sokkal érzékletesebbek áz alábbi sorok.

„Az ember azt hinné – kezdi a tiszt –, hogy a katonának nincs szíve, nincs senkije, se ember, se földöntúli lény, aki hatni tudná rá – ugyebár a katonáról azt hiszik, hogy ennek a puska, az öldöklés a mindene? S hányszor láttam fáradt, szakállas katonákat, akik sírva csókolták idegenek gyermekeit, ezekben csókolva azokat, akiket otthont hagytak. Bizony, van a katonának szíve és Istene is, jámborabb, szelídebb, becsületesebb, mint aki meleg kályha mellett szaval a tisztességről, de háborúban az ember szíve megkeményedik s Istenét is kívül érzi a puskacsövén, amit önmagában rejteget: egy-egy emlék a hitvestől, egy-egy szőke hajfürt a rózsás gyermekfejecskéről, amelynek hiánya fájdalmasabb sebesít, mint a puskagolyó. Vérontás után észretér az ember és megtisztul. Felsóhajt a katona, hogy embert ölt – rettenetes ez a tudat, rettenetes különösen annak, aki az emberben az embert tekinti – azután letérdel a hideg földre és megkeresi az Istent.

Az Isten ott van a biztató holdfényben – leint hozzánk szegény szenvedőkre s feledjük, hogy mi a halál katonái vagyunk s pillanatok alatt nyugovók lehetünk, akiknek nem fáj semmi, akiket nem örvendeztet meg semmi.” (Egy tartalékos honvédhadnagy, megjelent 1915. április 25-én, a Székesfehérvári Hírlapban)

Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében

Pintér Tamás, Rózsafi János és dr. Stencinger Norbert könyvét Topor István tanár, debreceni helytörténész méltatta. A kötet a szerzőhármas éveken át tartó kutatómunkája eredményeként először 2009-ben jelent meg, ez a mostani a második, átdolgozott kiadás.

Az Isonzó folyó völgyében, a Doberdó-fennsík védelmében magyarok százezrei vesztették életüket, sebesültek meg, estek hadifogságba. – Miattuk vált gyászos emlékű, szimbolikus fogalommá Doberdó, ahol 1915 és 1917 között tizenkét véres ütközet zajlott. A könyv részletesen beszámol az első világháború magyar szempontból legemlékezetesebb hadszínteréről, megrendítő őszinteséggel ír a harcokról. Az ott folyó csaták alakulatait, küzdelmeit bemutató kötet külön fejezetben foglalkozik a fennsík stratégiai jelentőségével, a magyar, köztük a debreceni, nagyváradi, szegedi, székesfehérvári, temesvári gyalogezredekkel. De megismerkedhetünk az ottani sebesültápolással, temetkezéssel, a katonák lelki gondozásával, a frontvonal mögötti élettel, vagy éppen egy különleges felderítő vállalkozás főhősével, a debreceni III. honvéd gyalogezred katonájával, Barakonyi Károllyal is – sorolta a nagyszámú korabeli és mai állapotokat tükröző illusztrációt magába foglaló könyv erősségeit Topor István, aki maga is ír a Nagy Háború blogra. A kötetet sok-sok személyes visszaemlékezés, naplórészlet, térkép, hadműveleti vázlat teszi még hitelesebbé, olvasmányosabbá.

A szerzők felbecsülhetetlen értékű munkát végeztek, pontosan azt a feladatot végezték el – emelte ki Topor István – , amit a Debrecenhez több szállal is kapcsolódó Kratochvil Károly (1869–1946) katonatiszt, a Székely Hadosztály egykori parancsnoka elengedhetetlennek tartott. „Foszlányokat mentettek meg a világháború hőskorából, a tradícióból és a dicsőségből, mert ha nem tették volna, az érdektelenség és a nemtörődömség feledésébe merült volna e kicsinyes, szánalmas világban, mintha már nem is lett volna valamikor ez másképpen.”

Ratalics László