Veled vagyunk, Vietnam!
Addig is kutakodjunk az elmúlt hűvös/forró nyár más jellegű élményanyagai között, van itt miből csemegézni. Mert hiába mondjuk az egykori tegező viszony, a vietnami kultúráról például legfeljebb csak annyit tudunk, hogy strandpapucsban, csüngő hasú malackákban, gerillaháborúkban felállítandó dzsungelcsapdákban, kerékpárszerelésben és orosz rulettben erősek, bár ez utóbbiban csak mint játékmesterek. Persze ez a felszínes ismeretanyag legfeljebb arra elég, hogy megállapítsuk: a magát ma is szocialista köztársaságként aposztrofáló kelet-ázsiai országban az élet még akkor sem operettlibrettó, ha állampolgárai minden este azzal a büszke tudattal térhetnek nyugovóra, hogy megverték az amerikaiakat, méghozzá igazi háborúban.
Az elmúlt időszakban lefaraghattunk valamennyit ebből az előítéletes hozzáállásból, Budapesten vendégszerepelt a hanoi Vietnami Nemzeti Vízi Bábszínház. Az elnevezés csupán első hallásra tűnik rémisztőnek, de azért korántsem Apokalipszis most, hanem egy valóban tradicionális, echte vietnami dolog. Arrafelé, pontosabban a Vörös-folyó deltája környékén már akkor rendeztek előadásokat, amikor még azt sem tudták a népek, mi az a bábszínház, viszont árvíz idején valamivel múlatni kellett az időt. 1121-ben már dokumentáltak is egy ilyen jellegű produkciót, aminek voltaképpen az a lényege, hogy a játékosok derékig állnak a vízben egy bambuszfal mögött, és onnan mozgatják a fából készült bábokat valami egészen elképesztő módon: finom madzagokkal bonyolított petrencés rudak segítségével, amit állítólag kreatív halászok és rizsmunkások fejlesztettek ki még az idők kezdetén. A közönség pedig a partról élvezheti a dolgos hétköznapokat, fantasztikus ünnepnapokat és totemállatokat bemutató zenés-szórakoztató estéket, a módosabbak állítólag saját stégről.
Az egészben az a legjobb, hogy az eltelt röpke 800-1000 évben lényegében semmit sem változott a vízibábozás, amit a vietnamiak a ’rizsföldek lelkének’ neveznek. A hanoi bábosok budapesti vendégszereplése persze nem a Dunában vagy mondjuk az erzsébeti jódos-sósban vált valósággá (különben is az lett volna igazi, ha például a viharsarki vagy nyírségi belvizes terepen mutatják be műsorukat), hanem a Felvonulási téren, egy baromi nagy cirkuszi sátorban, ami annyira befülledt, hogy a páratartalmat akár autentikusnak is tekinthettük.
Porond helyett azonban egy tízméteres, kör alakú medencét helyeztek el a ponyva alatt, aminek egyharmadát leválasztották egy hetedhét országra szóló díszletpagodával, hogy azért mégse láthassuk a tényleg derékig vízben álló bábosokat. A medence mellett népviseletbe öltözött zenekar is megjelent, hogy élőzenei kísérettel tegye még hatásosabbá az előadást. A műsor „tartozéka” volt egy szmokingolt magyar játékos is, aki a jelenetek előtt felolvasta, valójában mit is láthatunk. Merthogy az előadás jelenetekből, már-már egypercesekből állt, méghozzá olyan szemtelenül naiv dolgokat bemutatva, amit vagy csak egészen kis gyerekek, vagy nagyon bölcs öregek tudnak kitalálni. A róka elkergetése, hogy a kacsát megmentsék című jelenet például abból állt, hogy a szmokingos felolvasta a következőket: „Egy öreg paraszt és felesége kacsákat tart, akiknek az életét egy róka fenyegeti. A falusiak segítenek az öreg párnak, hogy elkergessék a rókát és megmentsenek egy kiskacsát, melyet a róka megpróbál ellopni”.
Majd valóban azt láthattuk, hogy a medencében sorra megjelennek a szereplők, szól a dal, és a rókát többször felkergetik egy fa tetejére. Ha nem számítjuk az Egyszarvúak harca a labdáért című epizódot, akkor a körülbelül 20 jelenetből álló előadásnak talán ez volt a legmozgalmasabb és konfliktussal terhelt része, a többiben (Munka a földeken, Zászlók kiemelkedése, Nemzeti zenekar és így tovább) tulajdonképpen semmi nem történt, vagyis csak puszta demonstrációt láthattunk. Mégis ezek a számunkra fölöslegesnek tűnő, butus kis dolgok élni kezdtek a medencében, izgalmassá váltak és egy pillanatig sem képzelhettük, hogy ezzel a soványka mondanivalóval az „üzenettel” hülyére vennék a közönséget.
A vietnami vízi bábszínház előadása nem afféle folklórvírcsaft volt, mint mondjuk a Mojszejev együttes, hanem hiteles varázslat, köszönhetően a fantasztikus báboknak, a briliáns technikának és valószínűleg a zenének is, bár ez utóbbit a szirénázással tarkított Dózsa György úti csatazaj miatt nem lehetett igazán hallani. Az viszont, hogy szórakoztató (sőt: kimondottan humoros) volt a vízi bábosok produkciója, csak azért gondolom, mert a mellettünk ülő, ha nem is vietnami, de mindenképpen távol-keleti néző szinte végigkacagta az előadást.
Szalmási Nimród
