Kenderkocc
(Igényesebbek kedvéért: indiai kendert). Apu nem hülye, ismeri a piacot, hiszen kereskedő. Nagyjából tisztában van vele, ahhoz, hogy az autó rendesen húzzon, üzemanyag kell, aztán elég nyomni a gázt. Valahogy így működhet az ember is – okoskodik –: ahhoz viszont, hogy bírja a robotot, és a tényt, hogy valaki más nyomja rajta a gázt (naponta tövig), kevés a májkrémes kenyér, jól jönne valami igazán odaverős, szemkápráztató tuning. Mire gerjed a nép? Arra, ami tompít, ugyanakkor boldogít, de nagyjából nem öl. A bolti felső polcok kínálata ezen elvárások alapján kimeríti a snassz fogalmát. A vodka a gyed-beteg anyukák vigasztalója, a pitralon kiment a divatból a fürdőszoba ajtaján, a jéger után meg fejfájás csillapítóra lehet vadászni, nem szarvasra. Tekerjünk tehát tovább! Itt a vadkender, Isten teremtette vicces kedvében: egy gyereknél is gyötrelmesebb a nevelése, precíz locsolgatást, körmönfont páratartalmat igényel, olyan fejlődési fázisai vannak, hogy centinként pszichológus kell hozzá (olyan a világ, az internet részletes és pontos leírást ad a sikeres termesztéshez). Kényes egy dolog a kender, DE lehet tőle hosszan mosolyogni, elengedni messzire vizsgadrukkot, halottat, bűnös csók emlékezetét. Kezdetben se fejfájás, se hányinger, se testsúlyvesztés, csak azok a remekbe szabott, kikerekedett, delejes pupillák, a tipikus „okos nézés”.
Ez az! Némi alaptőke, eldugott sufni, egy pár cserépedény, öt-hat gégecső, víz, villany, fűtés, hűtés, két kaukázusi véreb biztonsági őrnek, vetés, aratás, szüreti bál. Fellelni a következő láncszemet, a „fűszeres” szakosztályt nem nagy tett: mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki látott már közelről dílert. Álmaink és sztereotípiáink ne legyenek: a díler nem a szokásos feka fiú a filmekből – általában jó családból származó főiskolás, akik külön matekot tart a gyerekednek vagy nyakkendős hivatalnok: olyan fajta, aki feszes arcéllel komoly statisztikákat gyárt a topmenedzserré válás remegő lépcsőfokain, de szombat este a sarokba vágja a mandzsettagombot; akkor aztán jöhet a csavarás, a lazulás, az apróra metélt lassulás. Mert a fiatalok körében a fű nem kábítószer, inkább humoros cucc: drágább valamivel, mint venni egy jegyet Badár Sándorra, de a hatás… hát az egy konkrét csoda. Megszűnik a világ gondja, utánozhatatlan minőségűvé válik a szex, felszakad a gát, visszatér Kárpátalja, megtér az övéihez Hajdu Péter.
Apu osztja, szorozza a lelkiismereti tényezőt. Mentesíti magát: ő végül is csak pitiáner mezőgazdász, névtelen kis hal, háttértáncos; a gyerekek kezébe úgysem ő adja a marihuánává „nemesített” dudvát, meg egyébként is, kit érdekel a gyerek, nevelje meg az anyja. Pénz lesz. Agy meg nem is volt. Egy szívroham lehet még kinézőben: majd ha apu babája 16 év múlva kezébe kapja az első jointot, akkor mivel érvel? Arra nem hivatkozhat, hogy fiam, azt a hétszázát, a mi családunkban ez nem divat.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
