Az én foci Eb-m!

Így élte meg a kontinensviadalt Bács Zoltán, a Debreceni Egyetem kancellárja.

2016.06.29. 10:18

Az én foci Eb-m!
Fotók: mti, illetve magánarchívum

Magyarok millióival együtt Bács Zoltán is euforikus hangulatba került az elmúlt két hétben. A sport, a foci iránti rajongásáról ismert egyetemi vezető a helyszínen, a franciaországi stadionokban élte át a magyar focicsodát, és örökre felejthetetlen élményeit élvezetes írásban foglalta össze nekünk.

Hirdetés

1978. Vb, Argentína. 9 éves fejjel úgy tudtam, hogy természetes, ha a magyar válogatott részese a világeseményeknek, ezt tanultam a családban, a baráti társaságokban hallgatózva. Kiestünk, de a fekete-fehérben itt-ott látott, szalagos, konfettis VB nagyon tetszett. 

1979. A DVSC, Debrecen csapata 16 év után újra NB1-be jut, tízezrek a lelátókon, a benyomás egyre erősödik, a futball, a lelátó az én világom. 

1981. Norvégia-Magyarország, VB selejtező, Osló. Norvégia vezet 1-0-ra, amikor a játékvezető elnéz egy szögletet, ebből egyenlítünk, aztán Kiss Laci átívelős góljára őrjöngünk a lakásunkban, nyertünk 2-1-re! A visszavágón már a Népstadionban szorongunk a többi 70 ezer ember közt az apám által feketepiacon vásárolt jegyekkel. 4-1 ide, ezzel kijutottunk a spanyolországi VB-re!

1982. Vb. Spanyolország. 10-1 Salvador ellen, aztán nem bírtunk az argentinokkal, a belgák ellen pedig pár perc híján nem nyertünk, 1-1, jöhettünk haza, de ott voltunk! Mármint a csapat, mert a kommunista Magyar Népköztársaságból szurkolók tömegei akkor nem utazhattak, pénz és engedély híján.

1984-86. Diadalmas VB-selejtező, simán kijutottunk Mexikóba, a csoportban megelőzve Ausztria és Hollandia csapatát is! A világranglista elején álltunk, még felkészülésként a brazilokat is 3-1-re vertük Budapesten, így nagy reményekkel vártuk a VB-t. Ekkorra már rég eldőlt, hogy sok barátommal, kortársammal együtt a szívünk a futballé. Rendszeresen látogattuk hazai és idegenbeli pályákon a DVSC (akkor DMVSC) mérkőzéseit hol az NB1-ben, hol az NB2-ben és vágytuk, vártuk a válogatott meccseit, akkor is, ha debreceni játékos csak néha-néha került a közelébe. Közben 1984-85-ben a Videotonért rajongott az egész ország, amikor a végig kieséses sorozatban az UEFA-kupa döntőjébe jutott, ahol csak a Real Madrid állta az útját!

Az UEFA-kupa döntőjébe jutott Vidi

1986. Vb, Mexikó. 0-6 kezdésként a szovjetek ellen, tagló a tarkóra. A franciáktól is kikaptunk és Kanadát ugyan legyőztük, de kiestünk. Drukkerek ide is kevesen jutottak el.

A 86-os válogatott

Nem gondoltuk, hogy milyen hosszú böjt köszönt majd ránk! 30 évig tartott!

A klubfutball továbbra is megmaradt nekünk, a DVSC örök szerelem, olyan szerelem, ahol az az öröm, ha magunkon kívül még ezrek, tízezrek vannak beleesve a szerelemnek ugyanabba a tárgyába, de mégis évről-évre egyre kevesebben lettünk. A válogatott iránti feltétlen odaadás is elsorvadt, a sikertelenség, a minőség folyamatos általános romlása szinte megállíthatatlanul utat tört magának. A rendszerváltás során nem a sport és nem a futball volt a legfontosabb az emberek, a társadalom életében. Szerencselovagok sora próbálhatta ki magát vezetőként, tulajdonosként, ami meg is látszott az általános állapotokon: pénztelenség, csődök, tartozások jellemezték a futballt, a sportot.

Egy-egy klubsiker tartotta a lelket a fociszeretőkben (pl. a Fradi BL-szereplése, vagy a ZTE Manchester elleni győzelme) és mikrokörnyezeti siker-sztorik, mint amilyen – számunkra a sors ajándékaként – a DVSC is lett a 2000-es években. Bajnoki címek, nemzetközi kupaszereplések, városi és egy kicsit országos lelkesedés is (BL- és EL- csoportkör nagy-nagy örömmel és hatalmas érdeklődés mellett), a hit, hogy majd Debrecenben megmutatjuk, sokáig éltettek bennünket, de a hazai futball színvonalán ez nem változtatott, mindenki érezhette, hogy a hazai sikerek alapvetően az országhatárokon belül maradnak, annyi pénzből, olyan körülmények között nem lehetünk stabilan versenyképesek.

A BL csoportkörébe jutó Ferencváros

A DVSC "aranycsapata"

Aztán valami megmozdult, valakik akarták, hogy jobb legyen, látták, hogy eljött az ideje annak, hogy komoly erőfeszítéseket tegyenek a sportért, a futballért. Megmozdult sok ember, sok pénz, de a fejlődés útja következetes munka esetén is hosszú idő! Hosszú idő, ahol embereket kell felkészíteni arra, hogy más emberek ellen bizonyuljanak jobbnak közvetlen küzdelemben, nem egyénként, hanem csapatban.

A sportnak az az ága, ahol nem egyének küzdenek az idővel, vagy egymással, hanem csapatok, ahol egyéni fizikai, technikai és együttműködési képességek szükségesek, ahol generációk lemaradása által a tanítók is hiányoznak, nagyon nehéz. Főleg, ha a tanítóknak van ugyan tárgyi tudása, de sincs már hite, önbizalma, mert évtizedek alatt elfelejtették, sőt a kisebbségi érzés, az elérhetetlennek érzett és soha nem tapasztalt célok vágya hajtja őket. Ez az évek során egyre inkább reménytelen, csodaváró érzés a szurkolókra is igaz! A csodavárás egy idő után lemondó szkepticizmusba csap át, sokan elrejtik érzéseiket, kudarckerülőként távol maradnak a mérkőzésektől, a sportágtól, a felnövekvő generációk pedig nem is hiszik el, hogy lehetne ez másképp és bele sem szeretnek a futballba!

Aztán eljöttek a 2016-os Eb-selejtezői. A válogatottat az azért felelősök elkezdték felépíteni a meglévő generáció játékosaira alapozva, friss, hittel teli szakmai stábot bevonva. A válogatott mérkőzései már telt ház előtt zajlottak és sokan kísérték a csapatot idegenbe is, miközben az Nb1 nézőszáma továbbra is csökkent! Sok esélyünk volt, hogy simán kijussunk Franciaországba, de nem sikerült, az utolsó pillanatban egyenlítettek az észak-írek, az utolsó percekben nyertek a törökök egy más csoportban, így pótselejtezőre kényszerültünk, a magunk erejére kellett támaszkodnunk! Ismét Norvégia az ellenfél, mint 1981-ben! És újra nyerünk Oslóban egy elfelejtett játékos, Kleinheisler góljával, aztán pár nap múlva már Budapesten harcolta ki a szabad Magyarország futball válogatottja az Eb-szereplést! 29 évvel Mexikó, 26 évvel a rendszerváltás után!

Eufória! De hol volt még az a mostanitól? A válogatott mindenesetre megadta a tiszteletet közönségének! 

Az igazi mese azonban 2016 júniusában íródott! 

Pedig nyomasztóan kezdődött. A modernkori népvándorlás hangulati hatásai, a nemzetközi és immár Európát is sújtó terrorizmus sötét árnyékában közelgő Eb sok kérdést vetett fel, aminek semmi köze a sporthoz. A magyar drukkerek azért szépen kivették a részüket a januári jegyigénylésből, sokan elégedetten vették tudomásul, ha kisorsolták őket, és biztos jegytulajdonosok lettek, de a robbantások, lövöldözések, a menekültáradat és a fenyegetések nem tették felhőtlenné a készülődést. A hivatalos közlemények, az egyéni érzések hatására végül sokan nem indultak el, vagy a családok asszonyai, gyermekei biztonságban itthon maradtak, jegyek cseréltek gazdát ajándékként – nem tudván, hogy rajta szereplő nevek igazolványai szükségesek lesznek-e majd-, de végül eljött július 14., Bordeaux, az Ausztria elleni mérkőzés. Az előzetes várakozások szerint Ausztria nagyon erős, ennek megfelelően kapufával nyit rögtön a meccs elején.

Mi több százan együtt, de Debrecenben nézzük a mérkőzést, a jegyünk ugyan ott lapul a zsebünkben, de a helyünk Bordeaux-ban üres. Idő híján és igazából kis bizonytalanságból nem indultunk el, de a társasággal eldöntöttük, hogy Marseille-ben és Lyonban, ha törik, ha szakad, ott leszünk, sőt januári optimizmusunk okán a nyolcaddöntőre is megvolt a jegyünk!

„Tartoztam magamnak ezzel az utazással. A gyerekkoromért, a kamaszkoromért, az elmúlt harminc évért”

– írta Gazdag József június 11-én a Felvidéki Naplóban. Ahogy ő, úgy mi is!

Közben jött az első gyönyörűség: 2-0-ra megvertük a sógorokat!

A végül mégis itthon maradó családtagok és barátok miatt szabaddá vált helyekre pár nap alatt mégis sikerült feltölteni az utazó keretet, bizonytalan örömet okozva ezzel más barátaimnak. 16-án este nekiindultunk az autós utazásnak, hogy 17-én este már Montpellier-be érkezzünk az előőrs által elfoglalt szállásra. Eldöntöttük, hogy másnap Marseille-ben nem veszünk rész sem vonulásban, sem kocsmai programokon, se nem megyünk a belvárosba, hiszen azt hallottuk-olvastuk, hogy veszélyes. Biztos az is, de ahogy 18-án délelőtt nekiindultunk a 160 kilométerre található Eb-helyszínre a futball-láz már emelkedett és alig vártuk, hogy parkolás után a belvárosi menethez csatlakozzunk. 

Az maga volt a csoda! Ahogy közelítettük a menetet az otthoni, internetező családtagoktól kapott és a helyi telefonos információk miatt az adrenalin egyre nőtt! Amikor egy szembejövő helyi állampolgárságú gyerekcsapat harsány ria-ria-Hungária kiáltással fogadott bennünket, már tudtuk, hogy jó úton haladunk, hiszen a méltóságteljes felvonulásba kezdett magyar drukkerhad fellelkesítette a helyieket is! Utolértük a mieinket, még egy sör is belefért, a csapos pedig maga kérte, hogy piros-fehér-zöld stiftünkkel húzzuk ki az ő arcát is!

Aztán több kilométeres felemelő séta a belvárosi sugárúton, az ablakokban és az út szélein csodálkozó, fényképező, videózó helyiekkel, sőt ria-ria-Hungária rigmust kiáltozó izlandiakkal! Hihetetlen és szürreális volt! 

Aztán maga a mérkőzés! A stadionban elhelyezkedve tudatosult bennünk, hogy Magyarországtól 1300-1700 kilométer távolságban kb. 30 ezer, azaz annyi magyar gyűlt össze egy sporteseményen, amennyi nem fér el itthon egyetlen jelenlegi stadionban sem! Ilyen az ország történetében biztos, hogy korábban soha nem fordult elő, hiszen az utazás nehézségei, az anyagi és adminisztratív korlátok nem is tették lehetővé!  

Az ünnepi érzés fokozódott, régi ismerősökkel összefutva, könnyezve borultunk egymás nyakába, és legtöbbször csak ennyi hangzott el:

„erre vártunk”! 

A szurkolás elementáris erővel ment egész mérkőzés alatt minden magyar torokból, a vezérszurkolóra figyelve, egységesen! Ilyet sem éltünk még át sosem, egyikünk sem! A második félidőben a csapat nem hagyott levegőt Izlandnak és megérdemelten egyenlítettünk, de annyira a végén, hogy az öröm még fokozottabb volt!  

Fáradt és boldog este következett, majd másnap reggel irány a francia riviéra, Saint-Tropez környéke, ahol két napra egy kemping lett a főhadiszállásunk.

A kemping tele volt magyar, lengyel, angol és szlovák, svájci, ukrán drukkerekkel, esténként közös meccsnézések, nappal tenger, napozás, kirándulás volt a program, majd Lyonba vezetett az utunk. 

A meccs előtti nap késő délután, avignoni kitérővel érkeztünk a városba, ahol már magyar szurkolók tömegei sétálgattak, élvezték a város szépségeit. Szinte minden utcasarkon egy-egy zenekar szórakoztatta a sétálgató embereket, a félelemnek nyoma sem volt sehol. Persze a rend őrei mindenhol ott voltak.

Magyarok árasztották el a környező városokat, még az avignoni szoboremberek is honfitársaink voltak.

Június 22-én, a meccs napján izzó forróságban gyülekeztek a szurkolók egy külvárosi bevásárlóközpontnál. Innen indult a menet 4 órával a meccs előtt. Itt kisebb volt, mint Marseille belvárosában, mégis szép és felemelő. 

Azt gondoltuk, hogy szerdai napon kevesebben leszünk, mint szombaton voltunk, de nem így lett: a stadionba lépve ismét azt tapasztaltunk, hogy a 60 ezres aréna fele piros-fehér-zöldben úszik. Amit pedig a mérkőzés adott, azt alig akartuk elhinni! Hittel és akarattal teli magyar csapat lépett pályára háromszor (és majdnem negyedszer is) vezetett a világsztárokkal felálló Portugália ellen, végül pedig csoportelsőként jutott tovább a 16 közé! Addig maradtunk a stadionban, amíg a biztonságiak ki nem küldtek. Udvariasan tették, mosolyogva kértek meg a távozásra, sőt fényképek készítésében is közreműködtek! 

Boldogan távoztunk, az utcán pedig Toulouse-ba jegyet áruló portugálok mellett haladtunk el. Nem vettünk, mert január óta volt jegyünk, bár nem tudtuk, hogy eljuthatunk-e még oda is!?

A portugálok egyike mesésnek nevezte a magyar szurkolótábor produkcióját is.

Másnap kora reggel autóval indultunk haza és 1700 kilométer megtétele után sok francia és olasz dugón keresztül fáradtan, de boldogan értünk Debrecenbe éjféltájban. Út közben már a Toulouse-ba való eljutás lehetőségét kerestük és egy fapados légitársaság charterjáratának köszönhetően meg is találtuk, így a belgák elleni nyolcaddöntőre, kiegészülve korábban itthon maradt barátainkkal, családtagjainkkal visszatértünk Franciaországba egy újabb csodálatos napra! Bár új terrorfenyegetések és figyelmeztetések jelentek meg, de ez már nem igazán zavart senkit. 

Ott voltunk, és ez a lényeg!

Jóval kisebb stadion, jóval kevesebb, de nagyon lelkes magyar drukker, és nagyon szép élmény! Kikaptunk, az eredményt tekintve nem is kicsit, de a bekapott gólok pillanatain kívül végig ünnepi és hálás hangulatban telt a mérkőzés! 

A csapatunk futballozni és nyerni, majd egyenlíteni akart, amire többször meg is volt az esélye, de miközben támadtunk és kinyíltunk, a végén a belgák megszórtak bennünket! Nem baj, ez is egy tapasztalat, ebből is tudunk okulni, tanulni, de semmi nem veheti el tőlünk az évtizedek óta várt érzést, a nemzet egymásra találását, a megalkuvás nélküli, akarattal játszó magyar futballválogatottat! A belga drukkerek, ahogy előtte, megadták a tiszteletet a meccs után is.

Bízzunk benne, hogy a klubfutballunk is megmozdul, ráérzünk, hogy lehet jó terméket csinálni a futballklubokból is, hiszen bebizonyosodott, az emberek szeretik a hiteles, elszánt és őszinte focit, amikor elhiszi mindenki, hogy a hozzáértőérintettek a tőlük telhető legjobbat adják! A bizalom köre és egymás tisztelete, elfogadása nagyon fontos tényező! Ha ez így lesz, akkor a népszerűséget és társadalmi szerepvállalás lehetőségét kereső cégek is nagyobb számban fognak a sport, a futball mellé állni, növekedhet a gazdasági erő is! Reméljük, hogy a stadionokba való bejutást is megkönnyítik az illetékesek, hiszen az EB megmutatta: kiemelt terrorveszély mellett sem a személyes regisztráció a fontos, hanem az ellenőrzött belépés, az udvarias kiszolgálás és a határozott, következetes, de nem tolakodó rendfenntartás.

Az itthon látott képek Budapesten, Debrecenben, az egész országban és határokon túl megmutatták, hogy óriási a vágy, az igény a közös örömre, a büszkeségre, és egy dolog biztos van, ami mindahányunkat összeköt társadalmi helyzettől, pártállástól, foglalkozástól és lehetőségektől függetlenül: a sport, a futball. És ahogy a válogatott jelmondata mondja: „együtt sikerülhet”, tegyük magunkévá más területen is, hiszen bebizonyosodott,

együtt nemcsak sikerülhet valami, hanem sikerül is!  

Köszönjük mindazoknak, akik ezt lehetővé tették, a sportot, a futballt támogatóknak, a szakmai stábnak, a játékosoknak, a vezetőknek, a szurkolóknak, és reméljük, hogy most valami nem véget ért, hanem elkezdődött!

Mindenki a stadionokba!

Annyi mindent kéne még elmondanom.…, de az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet…., mert egy vérből valók vagyunk…. aztán, indulunk, ha kell…

Bács Zoltán
(a szerző a Debreceni Egyetem kancellárja)

Galéria

Hirdetés

Hozzászólás

Hirdetés

Hirdetés



Hirdetés