Hirdetés

Hirdetés

Véghajrá a Kossuth téren

civishir.hu

2014.04.05. 19:31

Véghajrá a Kossuth téren

Hogy mi nem volt? Egy kampányzáró nagyrendezvényen elvárható tömeg. Szalmási Nimród jegyzete

Hirdetés

Hirdetés

A kormányt éppenséggel nem leváltani szándékozók aggodalmaskodva kémlelték az égboltot, ahol a Fidesz kampányzáró nagyrendezvényére igyekvők joggal számíthattak egy kiadós zuháréra. A délelőtti szikrázó, tavaszi napsütést felváltó esőfelhők szinte kora estire szürkítették a nappalt, s bár a hangulat továbbra is derűsnek volt mondható, akadt azért egyéb intő jel is. Például egy kampányzáró nagyrendezvényen elvárható tömeg kínzóan bántó hiánya. Bár az eseményt nagy létszámú aktivista kísérte, Fidesz-tábla-ellátottságra sem lehetett panasz a Szabó Lőrinc szobornál, félórával az esemény előtt csak néhány fellobogózott csoport jelenléte utalt arra, hogy itt valami készül. Az idő előrehaladtával persze benépesült a tér, a sajtó az esemény súlyának megfelelő létszámban képviselte magát, egyre több zászló emelkedett a magasba, köztük két hatalmas KDNP-s molinó is, amely párt mérhetően nem is létezik, de ugye mégis, tessék. Itt fejezzük ki hálánkat a derék vámospércsieknek, akik valószínűleg már délben tanyát vertek közvetlenül a színpad előtt, s emeltek magasba egy eredménykijelző nagyságú táblát, melynek köszönhetően a szónokokat csak deréktól lefelé láthattuk, így a metakommunikációkkal tarkított szónoklatokról kevésbé szemléletesen tudunk ehelyütt beszámolni.


Fotó: Kádár Lajos

Tovább ritkította a jelenlévőket a színpadon tevékenykedő Szeredás és a Hajdú Néptáncegyüttes produkciója, akiket oly mértékben kihangosítottak, hogy arra még a Csapókertben is biztosan lehetett ropni. Három óra jócskán elmúlt már, mikor ajtó mögül fehér galamb, ősz bárd emelkedett, jelesül Dánielfy Zsolt lépett egyet, mint az ősi város, és felkonferálta Pósán Lászlót. A Fidesz városi főnöke úgy is, mint az esemény házigazdája köszöntött szinte mindenkit személyesen, majd felütötte az elmúlt időszak statisztikai évkönyveit a Fidesz címszónál, és leltárt készített a megvalósult mindenről, mindezt olyan ernyedten sztentori hangon, hogy Dánielfy újbóli megjelenése valósággal felriasztotta a lassan elbóbiskoló híveket.

Hasszán, hasszán, Te mindenem, áriázta egy operaházi magánénekes kissé orientális előadásmódban, sajnos a nevét nem értettük, mert a közben folyamatosan közlekedő villamos is csilingelt, amerre járt, ugyebár. Az erős idegzetűek percei következtek, mert az esemény nem múlhatott volna el Tasó László színpadi jelenléte nélkül, akinek sok sikert kívánunk, csak leendő képviselőtársai tegyenek arra esküt, hogyha a nyíradonyi első ember mikrofon felé nyúl, akkor sürgősen a kezére csapnak. Szónoklatnak nem neveznék az elhangzott beszédet(?), inkább pattogósan katonás felsorolása volt az mindennek, ami szép, aminek egy egész élet lett szentelve, mindig, ezután is, mindörökké, ámen. S mindez olyan képzavaros fordulatokkal megtűzdelve, hogy mire egyet megfejtettünk, törhettük a fejünket a következőn. (A mellettünk lévő babakocsiban a Pósán beszéde alatt elszendergő csöppség ekkor riadt fel).

Nem úsztuk meg a Jantyik-ikrek Debrecenhez írott himnuszát sem, nem fogják kitalálni, de igen, többek között Dánielfy Gergő előadásában, sőt egy ponton Dánielfy műsorvezető színpadra szólította Dánielfy Zsolt színművészt, aki dörgedelmesen elzengte Kóczián Rudolf Ahogyan szavaztál című versét, majd visszaadta a szót. Kósa Lajos már rutinos szónoklattal rukkolt elő, bár mintha elcsente volna Fodor Gábor vasárnapi beszédét, csak a megfelelő szavakat Debrecenre cserélte. Hosszan ecsetelte a város szabadságszeretetét, az itt élők hozzáadott érték utáni kiállását (kollégiumépítés fegyverkezés helyett), majd a historikus felsorolást az általa vezetett város gyarapodásával kötötte össze egy merész, de ügyes szónoki fordulattal.

A már jó előre beharangozott Vastag-nővérek interaktív magánszámával folytatódott a program; egy hete már a Békemenet résztvevőivel is őrizték az álmot, a strázsa itt sem maradt el, a tömeg viszont már morgolódott; végülis Orbánra gyűltek össze ennyien (ekkorra azért már tényleg benépesült a tér). Rövid hatásszünetekkel tarkítva Dánielfy aztán drámai hangon mégiscsak mikrofonhoz hívta Magyarország miniszterelnökét. Miután az utolsó nyilvános, választás előtti esemény főszereplője színpadra lépett (a kötelező narancssárga nyakkendőben), a hangos tetszésnyilvánítás után vigyázó szemét mindenki a szónokra vetette; milyen különleges üzenetet hozott Debrecennek? Nos, azok, akik követték Orbán e heti nagygyűlésein elhangzott üzeneteit, és olvasták a baráti sajtóban megjelent nyilatkozatait (Demokrata, Magyar Nemzet), innentől ne is figyeljenek, mert semmi újról nem tudunk nekik beszámolni. Nyilván kihagyhatatlan eleme volt mondandójának Debrecen és a Fidesz 1998 óta megkapóan lírai kapcsolata, hiszen valóban voltak olyan időszakok, amikor Hajdú-Bihar az egyetlen értelmezhető narancssárga foltként virított az ország térképén. Ugyancsak szimbolikus lépésként átadta a város adósságállományának átvállalását igazoló dokumentumot Kósának, majd átölelve a szemmel láthatóan meghatódott-megszeppent polgármestert, elkérte őt a várostól a leendő parlamenti-kormányzati munkához mint nélkülözhetetlen munkatársat.

Beszédének második részében átlavírozott az országos jellegű ügyekre, amelyekre föntebb már utaltunk, mint visszatérő motívumokra. Nem sok szót vesztegetett az ellenzékre, inkább tréfálkozva osztotta meg azt a benyomását, hogy „úgy látom, mintha nem lennének velem megelégedve”. Ostorozta a Jobbiknak az Unióból való kilépést megcélzó politikáját, mondván, „nem mehetünk fejjel a falnak, hiszen aki nem ül az asztalnál, az hamar felkerül az étlapra”. A baloldal pedig ugyanúgy néz Brüsszelre, ahogy korábban Moszkvára nézett – feltétlen odaadással. Nem ugyanazt látja, de ugyanúgy néz rá. Külső modernizációs gazdasági kényszert és külső politikai védelmet lát benne. Mármint a belső gazdasági érdekekkel és a belső politikai szereplőkkel, végső soron a szavazókkal, a magyar emberekkel szemben. A kulturális reflexeik nem változtak az utóbbi évtizedekben, ma is internacionalisták. Minden, ami nemzeti alapon és nemzeti szinten jön létre, az számukra vagy veszélyes, vagy elmaradott. A Fidesz nem tudja megváltoztatni a baloldalt. A választók, ők igen. 2010-ben már adtak nekik egy esélyt a megújulásra, hiszen a nagy vereség is esély, esély az újrakezdésre. Ezzel a baloldal nem tudott élni. A jelek szerint szükségük van még egy kataklizmára, „amondó vagyok, ne fosszuk meg őket ettől a második lehetőségtől”.

Ami a nagy győzelmet illeti, arról úgy vélekedett, hogy „a politikában is vannak vastörvények. Azt a pozíciót, eredményt, amit nagyon akarsz, ami után majd’ odapusztulsz, sohasem kaphatod meg. Munkát, gondot, segítségre szoruló embereket, terhet, felelősséget kaphatsz. Ez a keresztény politika alapvetése. Mi úgy hisszük, ezért és erre kaphattunk kétharmadot.” És természetesen a beszédet át- meg átszőtte a kérünk még négy évet szlogen, mindenki menjen el szavazni, a frászt hozva a jelenlévőkre, merthogy a „kommunisták mind ott lesznek”.

A szokványos Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! jelszó már hallhatóan keveredett a Hajrá, Loki! kitétellel is, jelezve, hogy sok debreceninek még van programja ma estére. Orbán most nem sokáig ölelkezett a lelkes hívekkel, mert a megyei képviselőjelöltek időközben felsorakoztak a színpadon, és az egyszemélyes felvezetés mellett elénekelték a Himnuszt. Majd Dánielfy hopmester rázendített a Kossuth-nótára, mire a képviselők egymást átölelve dudorásztak.

Innen már felgyorsultak az események, Orbán villámgyorsan lelépett (a Hír TV-ben még szombat este élő jelenése lesz), a színpadon pedig újfent megjelentek Vastagék, e beszámoló írásakor is énekelnek talán. Holnap ilyenkor még nem leszünk okosabbak – bár lehet, hogy a Loki már bajnoknak mondhatja magát; a Fidesz még nem – de követjük az eseményeket. Az esőt megúsztuk, a Debrecen-dalt nem, de ennél nagyobb csapás máskor se érjen bennünket…

Szalmási Nimród

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.