Üss, és jobbra tarts!

Avatatlan fülnek példának okáért a forgó nem más, mint a hajjal rendelkező ember fején kisebb-nagyobb számban előforduló frizuraalakító egység. Aki azonban megfordult már SZOT- vagy vállalati üdülőben, szak- vagy úttörőtáborban, tudja jól, hogy a forgó sportág. Az asztaliteniszből származtatott tevékenység a fent említett pihentető intézmények aranykorában hódított, manapság már hanyatlóban van. A forgót alighanem a lengőteke és a karambolbiliárd-asztal környékéről eltiltott gyermekek indították útjára: a vérig sértett, kirekesztett gyereksereg körülállta a pingpongasztalt, majd a csendes pihenőt türelmesen kivárva, eszeveszett asztaliteniszezésbe kezdett. Mivel az asztal kábé úgy aránylott a gyerekekhez, mint egy a húszhoz, muszáj volt valami újítást bevezetniük. A forgó azért különb a rexnél, tollasnál, csocsónál, mert rengetegen lehet egyszerre játszani - akár egy fél turnus jut így egyidejűleg sportolási lehetőséghez. A sport lényege röviden: üss, és jobbra tarts! Aki ront, kiesik. A szerva keresztbe megy, mint a párosban, ám a fogadónak három lehetősége is van a sikeres visszaadásra. Ha harmadszorra sem megy, kiesik - ami teljes joggal ad okot a gúnyos ízű kiszerváltak?! megjegyzésre. A forgó egész addig megy, míg csak két sportoló marad. Ők játsszák a három nyert pontig menő döntőt, amit (a játék íratlan szabálya szerint) a teljes kivert seregnek meg kell tekinteni, mi több: a rokonszenvesebb félnek szurkolni is illik. A győztes kap egy csontot. Ezt felírják, pontosabban fölírja a végső győzelemre legesélytelenebb játékos, hogy ebből ne legyen vita. Adott csontszám elérésekor az illető kihívhatja szabadon választott társát egy belevaló huszonegyesre.

A forgó, annak ellenére, hogy sokan játsszák, már meglehetősen szerény felszereltség mellett, mondhatni, minimális forgóeszközzel is élvezhető. Először is nem kell annyi pingpongütő, mint amennyi a gyerek. A legtöbb esetben ugyanis megengedett a – szakzsargonnal élve – bőrszoft (a tenyér bőrfelületének) használata. A játékosok kihullásával egyfolytában újjászerveződik a játékos-ütő párosítás, így egy-egy szemfüles bőrszoftos minden további nélkül hozzájuthat a kiesett társ parafaütőjéhez. Az se baj, ha valaki ódzkodik a bőrszofttól: akad más mód is. Kitűnő megoldás például a menzáról leselejtezett nokedliszaggató, a nyeles edény (fonákja), esetleg egy sporttáska oldalzsebében napokig érlelt óriásszendvics. Hogy mennyire nem az ütő minőségén múlik a siker, azt kitűnően bizonyítja az a forgódöntő, amelyben egy srác ötcsillagos Butterfly tükörszoftjával sima, három-nullás vereséget szenvedett ellenfelétől, aki egy társalgóban felejtett, keményfedelű Tüskevárral állt asztalhoz. Hiába tud az ember Jónyer-kiflit ütni, hiába csap le úgy, mint Kuo Jao-hua, vagy nyes, mint Bulatova – az eredményes forgózáshoz mindez vajmi kevés.

Ide kötélidegek kellenek, amelyek képesek megbirkózni azzal a hihetetlen nyomással, ami egy-egy menet során a forgózóra nehezedik. Gondoljunk csak bele! Egy-egy becsúszó hibáért, vesztett poénért a játékos azonnali kieséssel fizet. Milyen egyéb sportban van ez így? (Ilyen nyomás alatt még maga Jónyer Pista sem kockáztatatta volna meg a kiflit). Meg aztán szükség van valamiféle emberfeletti, jobb kéz felé irányuló robbanékonyságra is. A menet végéhez közeledvén, mikor már csak három sportoló van benn, piszok gyorsan kell körbefutni az asztalt, szemben a pingponggal, ahol bőven elég, ha az ember egy helyben toporog, és fonákkal pofozgat. A forgó szabályai sokszor vitára adnak okot. Ez persze nem meglepő, hiszen a játéknak nincs szabálykönyve, és tudvalevő, hogy olyan sportokban is hemzsegnek a vitatható szituációk, ahol ez rendelkezésre áll.

A forgóban, csakúgy, mint az asztaliteniszben, ér a csusza, és mivel a gyerekek látása a fiatal kor ellenére igen különböző, gyakran másként értelmeznek egy-egy csuszagyanús szituációt. A statisztika azt mutatja, hogy az erősebb testfelépítésű fiúknak a látószervük is fejlettebb. (Nyelvi érdekesség: a forgó sajátos köznyelvén a csuszát egy megnyújtott, cinikus hangvételű Pusza! felkiáltó szóval veszi tudomásul a szenvedő alany).

A másik vitatéma a lecsapás. Elvileg a forgóban nincs lecsapás, azaz a lehető legnagyobb ziccer érkezésekor is kötelező csupán átpöttyinteni a labdát. Ezt sokszor az önbizalomtól majd' szétrobbanó játékosok figyelmen kívül hagyják, és olyat csapnak, hogy szétreped a laszti. Majd mikor már mindenki kellőképpen hőbörög, meglepődve visszakoznak: Ja, nincs lecsapás? A parasztszerva, nem tudom, honnan kapta a nevét, kétlem, hogy forgózó alföldi földművesektől származik. Tény, hogy a forgóban legtöbbször ezt a magasra pattanó adogatástípust illik alkalmazni, különösen, ha kezdő forgóssal áll szemben az ember. Első kézből és megbízható forrásból tudom, hogy egy tökbénát kiszerválni tökciki. Annak idején volt szerencsém betekintést nyerni a külföldiek forgófelkészültségébe. Pár évtizeddel ezelőtt, egy nyáron, engedve a nagyszülői rábeszélésnek (Holnap Győrbe utazol, táborba!), Győrbe utaztam, táborba. Sporttáborba, nemzetközibe. Már az első este, amikor forgózásra került a sor, meglepetésünkre kiderült, hogy rajtunk, magyarokon kívül senki nem ismeri a játékot. Olyannyira nem, hogy a csehszlovák, szovjet és román pajtások népes csapata szabályszerűen körberöhögött minket, ahogy az asztal körül futkároztunk, és könnyes szemmel kattintgatták a Szmena Szimbol és Etüd Box márkájú fotóapparátokat.

Szalmási Nimród