Változatok trágyatúrásra
És ezzel nem azt mondom, hogy Alekosz okos. Azt, hogy Alekosz kicsoda, 10 emberből 10 tudja akkor is, ha Bibliára tett kézzel vallja, egyetlen valóságshow-t sem nézett. Azt, hogy a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának fogyatékosságügyi biztosa kicsoda, azt 10 emberből 1 tudja. Tanult nőről van szó, aki a munkáját a végzi, amiben annyi izgalom és hírérték van, ami mondjuk egy tonhalkonzerv felnyitását édesíti meg. Nem szerepel – jóllehet, egyetlen megmozdulásában és döntésében több emberség lakozik, mint Alek barátunk féléves kínlódásában a képernyőn. Csakhogy! Kevesen kíváncsiak arra, hogyan alkalmazható egy nagymozgásos játék az autisták fizikai fejlesztésében.
Mindez nem az ország igényét, jobban mondva igénytelen érzéketlenségét, tájékozatlanságát tükrözi, sokkal inkább azt, hogy a tré szórakoz(tat)ásban feloldódik az agyilag, főnökileg, lelkében, avagy anyósa, gyermeke, asszonya és hiteltörlesztője által lestrapált proletár. Lehetne helyette olvasni, sodukuzni vagy National Geographicot nézni lazításképpen, ám mindaddig, amíg működik az önazonosító reflex (ni, ő is iszik, ni, neki is szaros lesz a gatyája estére, ni, vele sem szexel senki, ni, ő is leeszi magát), addig az ember keresni fogja azt, aki olyan, mint ő, vagy amilyenné ő vágyna lenni – széppé, szeretetté, gazdaggá, tehetségessé, Pataky Attilává, SP-vé, Szíj Melindává – gusztus dolga. Na meg, emberek, hát ne feledjük: van kit utálni! Ez itt a lényeg! Egy intenzív, szívből jövő, válogatott ordenáréságokat tartalmazó VV Éva-gyalázás ki tudja, hány gyermeket mentett meg a pofán vágástól, hány autó maradt feltöretlen egy-egy párbaj idején.
És ne higgyük, hogy a bulvárt csak bagaméri tormaszedők, szobafestő-mázolók meg éjszakás nővérek éltetik és építik be a lét elviselhetetlenségébe; az értelmiség ugyanolyan fogyasztó, legfeljebb szűr. A félokos pedig a lehető legrosszabb. Szokása a megmondás: hogy ez undor és hova süllyedünk?, és mind ribanc meg sehonnanjött nímand, és ki nézi ezeket? És hogy aki levetkőzik, megmutatja a melleit az újságban, hát az egy féreg. Hát mitől féreg? Aki olasz szövetnadrágban lenyúlja a közpénzt, az mi? Szentjánosbogár? A média-vegetarianizmust hirdetni nagy divat (írott és képi szemetet nem, nem és nem fogyasztunk!), csak épp egyetlen létező képviselője sincs. Mert a trágyatúrás össznépi élvezet. Más ürüléke, bármilyen büdös, érdekes. Bármilyen elánnal hangoztatják, nem az alantas igényre épült a nagy bulvárüzelt, hanem az alantas nagy bulvárüzlet kreálta az érdeklődést. Amit mesterségesen, masszív apparátussal életben is tart.
És itt jövünk mi, az olvasók/nézők, akik naponta nagyon keményen küzdünk azért, hogy megmaradjunk senkinek. Pedig felkelünk korán reggel, munka mellett még paradicsomot is válogatunk, fehér szennyest a színes közül, vitába keveredünk, mérlegelünk, elnézünk, szervezünk, tiltunk és termelünk; este talán megiszunk egy pohár bort. Több ez a semminél. Annál a semminél, amiből mások fényesen megélnek. Bosszú és düh helyett viseljük el, hogy elér és érint a bulvár. Ha nem lenne, az egyértelműen azt jelezné: mindannyian jól élünk. Na, de akkor meg az RTL Klub, a Blikk lenne szegény, és kezdődne minden elölről.
Most épp ott tartunk, hogy aki pénzért beterpeszt a kamerának, nyilvánosan égeti magát, a szülővárosát és a családját estéről estére, vagy elordibál egy Aerosmith számot, azt még mindig többe nézzük, mint azokat, akik úgy maradnak címlapon, hogy tulajdonképpen eddig az sem derült ki róluk, nem hogy jól, de egyáltalán csinálnak-e valamit ebben az országban. S a listázást nem biztos, hogy épp Alekosszal lehetne kezdeni.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
