Fele királylányság

3. rész: „Két gyerek nem egy!”

Ezt a mondatot óvatos becslés szerint kétezerszer hallottam, míg Rozi a hasamban volt. Útravalóként kapott, ilyen és ezekhez hasonló nélkülözhetetlen bölcsességek birtokában vágtam neki annak, hogy egészen pontosan kétszer annyi gyerekem legyen, mint amennyi eddig volt. Hogy két gyerek mégsem dupla idegbetegség, aggodalom és vasalnivaló, az nem azért van, mert ekkorra kialakul bármiféle rutin, bejáratódik az anya vagy átmegy vagányba, hanem azért, mert nincs rá idő.

Huszonnégy órába nem fér bele egy, netán több megőrülés amiatt, hogy a kicsi miért eszik másfél óránként, a nagy meg miért este tízkor, mi ez a három partizán piros pötty bármelyikük fenekén, megfelelő hőmérsékletű-e a fürdővíz. Ezért van, hogy Rozit kézrátéttel gyógyítom, ha baja van, kiviszem sétálni orkános hurrikánban is és pelenkán kívül szinte semmit nem kap. Gúnyát örökölt eleget, a légzésfigyelőt, a bébiőrt, a lekerekített végű körömollót pedig már korábban jól kiröhögtük… – miután megvettük drága pénzen. Ezek ötödik éve ott porosodnak az Anyám-apám rettentő naiv feliratú papírdobozban arra várva, hogy valakinek hamarosan gyereke szülessen a család környékén, és akkor majd mindenki ujjong. Mi főleg, mert akkor jut hely valami másnak.

Két gyerekkel semmi sem lett könnyebb, nem is mondta senki. Ahogy azt se, hogy a másodikat az elsőhöz kell mérni, és nem a nullához. Ha innen nézem, akkor bizony lehet lazább. Ezért viszont tenni kell. De főként megőrizni a hidegvérünket. Valahogy így:

Önuralom. Mint orvosi terminológiát elfogadom, de a szülés utáni depresszióban én nem hiszek. Aki kikészül, mert fel kell kelnie éjjel ötször, mert nem találja helyét az új felállásban, mert kiürül számára az univerzum, mert kövér, mert fáj a feje, sír a kialvatlanságtól, annak eleve gyenge vagy menet közben legyengült az idegrendszere, és ha nem erősíti meg magát, ki fog ugrani az ablakon. Egy gyerek nem fokföldi ibolya, amit arréb lehet tenni. Ezt nem árt mormolni már a terhesség alatt.

Gyereksírás. A szakkönyvekből most bizonyára aléltan hullanak ki a betűk, de ha sír a gyerek, felveszem. Nem azért, mert fáj a hasa, éhes, melege van vagy megli az unalom, hanem mert sír. „A sírás jelzés, aminek jellege alapján az anya egy idő után meg tudja különböztetni, hogy a baba milyen igényt jelez” – írja a könyv. Ekkora hülyeséget! A sírás 95 százaléka – Dóránál a mai napig, és ahogy látom, Rozinál is – ugyanazt jelenti: gyere ide, vegyél az öledbe. És az ölben lenni akarás pofonegyszerű magyarázata az ölben lenni akarás. Ha a közelség nyugtatja meg, akkor úgy lesz. Az anyaság szolgálat, nem Praktika magazin.

Időbeosztás. Az időt akkor lehet beosztani, ha van (az elsővel még van), ha nincs, akkor nagyüzemben sakkozni kell. Összevonni, összeadni, összekapcsolni. Ma már simán visszamondom a Híradó valamennyi témáját úgy, hogy közben Rozi fürdik, Dóra meg ötszáz decibelen mesét mond.

Túlélés. Úgy kell túlélni, hogy tilos kihagyni magunkat a számításból. Minden alkalmat meg kell ragadni arra, hogy a körülményekhez képest jól érezzük magunkat. Etetés közben olvasok (2 oldalt, ugyanazt néha ötször), sorozatot nézek (letöltve; 20 percet néha három részletben), ülök a babakocsival a napon, nem hívom fel azt, akiről tudom, hogy leszív. Sokat jelent ilyenkor minden perc, ami tölt. Igazából persze aludni lenne jó – olyan két hetet egyvégtében, de most nem annak van itt az ideje.

Belátás. Rozival az a legjobb, hogy biztosan tudom: ezek a pillanatok soha nem térnek vissza. Nem lesz többé 8 hetes, nem lesz több 68-as méretű pulóver, akkora kislábujj, hogy még köröm se nőtt rajta, égnek álló frizura 15 szálból. Mert a gyerekek természetüknél fogva és az idő múlásából adódóan egyre nagyobbak lesznek. Hát sokkal jobban teszem, ha ezt most teljes mindenségemmel átélem. Erő kell hozzá. Amiből sokkal többet adnak annál, amit elvesznek. Ketten főleg.

2. rész: Csak az esték ne lennének!
1. rész: Jöjjön, akinek jönnie kell!