A norvég minta

Áttetsző tömeg, magukat mérsékeltnek nevező, konzervatív értékeket valló bárányok ballagnak a végtelen egyensúly mind távolabb kerülő sziklaoltára felé, akik tudatosan nem engednek közel magukhoz mást (se kost, se pulikutyát, se semmit), mert az már szélsőség. Negatív reklám. Pedig akkor legalább történne valami, így meg el kell adni jó sok pénzért (történelemnek nevezve) a nagy semmit, hogy jöjjenek és jöjjenek újabb juhok – nagy az akol, elfér benne a sok egyentudatlan. Míg a másként gondolkodóban, máshogy kinézőben, másról beszélőben, a szokványostól eltérő célokat hittel favorizálóban ellenséget látunk és nem színt, továbbá feladatot, addig megrekedünk egy rendkívül primitív szocializációs szinten. A szélsőséget épp ez az unalmas, olykor gyáva közép teremti mesterségesen – méghozzá azzal, hogy hallgat.

Nem meggyőzni, főként nem beolvasztani kell a nyilast, az iszlám fundamentalistát, a cigánygyűlölőt, csupán átintegetni neki a kerítésen. Hogy érzékelje, majd villámgyorsan vésse az eszébe: látható. Mert a gázkamrák megálmodóinak és a leendő ámokfutóknak az volt a legnagyobb baja, ami legutóbb Oslóban Anders Behring Breiviknek: mindannyian azt hitték magukról, hogy nem többek egy gondolatnál. Éppen ezért atommal és fegyverrel és eltérített Boeinggel igyekeztek demonstrálni: jelen vannak. Nyomatékul levettek valami filozófiai értekezést a polcról, hogy tudjanak hozzá okosakat mondani. Nem hittek azok semmiben! Se Hitlerben, se Sívában, se Visnuban, de még egy nyomorék fekete macskában se, ahogy a norvég mészárosnak se épp a bevándorlási politika mozgatta az izmait, mialatt összeszerelte a dinamitot. Fenét! Megfeneklett tehetségek, fajtalankodásra kényszerített gyerekek, anyjuk által eltaszított, örök szerelemük által végül leköpött, testi fogyatékos, bosszúszomjas szerencsétlenek ezek. Azzá lett, de nem annak született(!) súlytalan senkik. Akik önazonosságot, egyszersmind jelentést mások vére által nyertek. Ez a csúcs, a mély azonban még kezelhető.

Azt kell belátni: a konfliktuskerülés a mai világban vállalhatatlan. Aztán az egyén ideológiai „kilengéseit”, illetve annak mértékét vagy civilizált módon be lehet terelni (saját akaratából, őt segítve, vele közreműködve) a morál és a törvény zárt kertjébe, vagy fel kell készülni arra, hogy rohamsisak és gázálarc nélkül nem lehet kilépni az utcára. Aki bambán középen áll, annak van tehát a legtöbb dolga.

Két napja egyfolytában azon gondolkodom, szélsőséges vagyok-e. Vallásilag, világnézetileg, lelkemben és tetteimben, tehát leginkább emberileg. Szándékoltan történelmi háttérkutatás, azaz megalapozottság nélkül jutottam arra, hogy igen. Néha csak pillanatokra, de igen. Ki nem? Más kérdés, hogy mindig adódik valami sokkal égetőbb és prózaibb dolog, mint keresztet állítani vagy embert ölni.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu