Debreceni 21-es: Dombi Tibor

Debreceniek, akik nagy utat jártak be, mire ide- és odaértek, ahol most vannak. Sorozatunkban a helyi közélet megkerülhetetlen alakjait mutatjuk be olyan címszavakban, amit maguk választanak. Mi csak kérdezünk. Huszonegyet. Ezúttal az újdonsült Hajós Alfréd-díjastól.

Cívishír: Áruld el, hol őrzöd a Hajós Alfréd-díjat? 
Dombi Tibor: Egy külön szobában őrzök minden díjat és ereklyét, csináltattam nekik egy külön polcot. Ott szépen elfér minden.

Cívishír: Ismerve a pályafutásodat, méretes lehet az a polc!
Dombi Tibor: Megnyertem minden díjat, amit a DVSC-vel lehetett, kivéve 2001-es Magyar Kupát, amikor külföldön játszottam. De van még egy-két különdíjam is, mint például a 2003-as esztendő legjobb DVSC-játékosának járó Zilahi-díj. A Hajós Alfréd-díj is most már köztük van, mégpedig középen.

Megilletődtél, amikor kitüntetett a polgármester?
Dombi Tibor: Minden elismerés megdobogtatja az ember szívét. Én erre a díjra is úgy tekintek, hogy az szurkolók szeretetéből fakad, hiszen akik nekem ítélték ezt a díjat, azok is DVSC-szurkolók. .Nagyon sok jót kaptam tőlük. Akadtak negatív hangok is, de szerencsére sokkal több volt a pozitív, mint a negatív megnyilvánulás.

Cívishír: A Hajós Alfréd-díjat általában matuzsálemek kapják, életműdíj gyanánt. Életed derekán jársz, ez nálad még nem jöhet szóba...
Dombi Tibor: Nálam sokkal pengésebb futballisták is megfordultak a Lokiban, mint Sándor Tamás, Madar Csaba vagy Czvitkovics Péter. Ha csak azon múlna, nekik hamarabb járna ez a díj, de lehet, hogy ők nem voltak olyan közvetlenek a szurkolókkal, meg lehet, hogy nem melóztak annyit a pályán, mint én, és sok szurkoló ezt jobban tudja értékelni.

Cívishír: Azért egyik a körben sem kell szerénykedned, mert az akkori Lokiból egyedül neked sikerült európai topligában játszani!
Dombi Tibor: Igen, a futballtudás önmagában még kevés a sikerhez, bármennyire is meglepő. Én inkább a fizikai adottságaim révén játszhattam a Bundesligában.

Cívishír: Aki átlagon felül gyors, az mehet a Bundesligába?
Dombi Tibor: Ennél azért jóval bonyolultabb a helyzet. A legfontosabb mindenképpen a tehetség, de ahhoz rendkívüli szorgalom és hatalmas alázat is kell. Fejben kell megfelelni, a mentális erő nagyon sokat érhet, annak híján kevés a tehetség.

Cívishír: Ugyanezt fejtette ki nekünk nemrég a DVSC videóelemzője: a magyar játékosok elsősorban fejben maradnak el az európai elit képviselőitől.
Dombi Tibor: Ezt én a saját bőrömön is tapasztaltam. Akkor értem meg fejben a profi futballra, amikor már szinte vége ért a pályafutásom. Valamikor a BL-szerepléskor éreztem magamban a legnagyobb mentális erőt, élveztem, hogy mindent kezelni tudok, minden flottul megy. Csakhogy akkor már 35 éves elmúltam. Késtem vagy húsz évet…

Cívishír: Edzőként hogyan tudsz hatni a tanítványaidra? Át tudod adni ezt az erőt?
Dombi Tibor: Most 17 évesekkel foglalkozom, tehát már nagy, érett fiúkkal van dolgom. Sokat beszélgetek velük, de nem erőltetem, ha úgy látom, hogy nem érdekli, amit mondok. Bárcsak velem foglalkoztak volna így annak idején!

Cívishír: Bárcsak azt is mondanád, hogy a pallagi akadémia a debreceni foci aranybányája!
Dombi Tibor: Akadnak nagyon tehetséges labdarúgók, akiknek sokkal több esélyük van, mint nekünk annak idején. Most majdnem mindenki komoly szülői háttérrel érkezik, apuka, anyuka maximális támasza a fiának. Gyakran eszembe jut, hogy tőlem apám megkérdezte 17 évesen: „Fiam, focizol még?” Akkor nyertük meg éppen az NB II-őt, és jutottunk fel az NB I-be a Lokival. Más most a helyzet, minden szülő és gyerek szeme előtt a külföldi szerződés lebeg, nehéz itt tartani a tehetségeket. Már majdnem minden 17-18 évesnek menedzsere van. Nekem olyan igazán sose volt. Engem például annak idején Borsó Béla adott el Franfurtba, aki nem is volt menedzser, csak egy üzletember, aki az éppen csődbe jutott DVSC-vel próbált valamit kezdeni. De hát változik a világ, az már nem megy, ami régen ment. Az egyetlen változatlan az örökös változás, hogy a Tankcsapdát idézzem.

Cívishír: A maratoni futás miben segít egy volt profinak? Leküzdi a civil életbe való beilleszkedés nehézségeit?
Dombi Tibor: Azt már régen nyilatkoztam, ha abbahagyom a focit, futni fogok. Mindig is szerettem futni. Aktív játékosként is gyakran futottam a téli meg a nyári szünetekben.

Cívishír: Bajnokságot nyerni a Lokival vagy lefutni egy maratont. Melyik nehezebb?
Dombi Tibor: Úgy 37 kilométernél arra gondolok, hogy könnyebb bajnokságot nyerni, de amikor zsinórban kell nyerni a meccseket, hogy bajnokságot nyerj, akkor meg arra gondolok, hogy egyszerűbb lenne elfutni akár Miskolcig is. Nézőpont kérdése.

Cívishír: Mondd, 42 kilométeren keresztül hogyhogy nem öl meg az unalom?
Dombi Tibor: Nézelődöm, mindig érdekes a táj, a város, az emberek. Még zenét sem hallgatok. Egyébként általában akad mindig valami, ami leköti a figyelmem. Az Amszterdam Maratonra egy utrechti barátomtól érkeztünk, alig egy órával a rajt előtt estünk be, a rajtnál kaptam a fejemhez, hogy a pulzusmérőt és az órát is a lányomnál hagytam. Úgy kezdődött az egész, hogy nagyon felhúztam magam. Nem volt más választásom, beálltam a 3.30-as iramfutók mögé. Minden maratonon vannak profik, akik különböző időt futnak, és lehet hozzájuk csatlakozni. Egy idő után ez a csoport lassúnak tűnt, kényelmetlen volt a tempó, ezért ritmust váltottam, otthagytam őket. A 39. kilométernél végül utolértek, így velük együtt értem be, és 3 óra 31 perccel egyéni rekordot könyvelhettem el.

Cívishír: Le a kalappal, de mi a cél? A világcsúcsot megdönteni egészen biztosan nem fogod.
Dombi Tibor: Én akkor is határtalanul boldog lennék, ha három óra alá tudnám vinni az egyéni rekordot, de bevallom: sok reményt nem fűzök hozzá. Ami reális: egy negyedórát szerintem le tudnék faragni az egyéni legjobb eredményemből, tehát a 3.15-öt céloztam meg. Az is brutális. Engem leginkább az motivál, hogy eljussak a világ négy legnagyobb maratoni futására, a bostonira, a New-York-ira, a londonira és a berlinire. Ezekre sajnos nagyon nehéz bejutni. Kőkemény szintidőket követelnek meg az amatőr futóknál, az én korosztályomban, azt hiszem, 3.15 perccel lehet bekerülni. Vagy szerencsével, mint ahogyan Kokó (az ökölvívó olimpiai bajnok – a szerk.) futhatott New Yorkban. Mesélte, hogy őt kisorsolták, de még így is 300 dollárt fizetett nevezési díj gyanánt. Akik ezeken a maratonikon abszolút amatőrök, azok sok ezer dollárt, fontot fizettek támogatóként, vagy éppen valamely karitatív szervezet tagjai.

Cívishír: Nagy varázsod lehet, ha még a barátnődet és a lányodat is rá tudod venni a futásra.
Dombi Tibor: Janka és Kamilla, a kislányom csak nyolc kilométert futottak Amszterdamban, az sem kevés, de sportos alkat mind a kettő. Kami aerobikozott korábban, egy éve már atletizál. Ő is örömét leli a futásban. Kikapcsolódás gyanánt is sportos programokat szervezünk. Nemrég például a Székelykőt másztuk meg Torockóról. Nagyszerű élmény volt.

Cívishír: Ki a legjobb fej Debrecenben?
Dombi Tibor: Nagyon sok jó fej haverom van, de én Lukács Lacit nevezem meg. Szeretem, mint a testvéreimet, mert jó ember és óriási bálvány is nekem. Rengeteged idézem a dalszövegeit. Ő vitt el az első félmaratoni versenyemre is, és még a Tankcsapdában is játszhattam vele egy nótát Londonban. Amszterdam után is ő gratulált elsőként. Tuti, hogy olvassa a Cívishírt, mert itt jelent meg először!

Cívishír: Feltételeztem, hogy egy dobos egy másik dobost nevez meg.
Dombi Tibor: Fejes Tomi a legjobb barátom, Sándor Tamással együtt. Lukács azonban az élő magyar rocklegenda, akivel sokat beszélgetünk, de azért nem beszélünk meg mindent. A „mindent” Tobéval és Fejessel beszélem meg. Utóbbi szóvá tette már, hogy a Tankcsapda-koncerteken rá se nézek, csak Lukácsot bámulom, de hát a dobos alig látszik ki a dobok mögül, ráadásul koncerten a közönség soraiban csak léggitározni lehet, dobolni nem. Attól persze még Fejes is rockisten, és nélküle nem az lenne a Tankcsapda, ami. Egyébként nagyon sok jó fej van Debrecenben

Cívishír: Egyszer már volt az a pénz, amiért elhagytad Debrecent. Most van az a pénz?
Dombi Tibor: Nem tudom elképzelni a helyzeted, hogy még egyszer ilyen döntés elé kerüljek az életben. Szeretek utazni, bejárom a világot, de mindig ide térek haza. Ez a város jelenti nekem az otthont 14 éves korom óta. Bármerre is járok, mindig felemelő érzés Debrecenbe visszatérni, szinte ugyanolyan, mint amikor serdülőként faluról bekerültem a nagyvárosba, és máig büszkeséggel tölt el, hogy engem, a falusi gyereket a cívisek befogadták. Örökös érzés nálam, hogy ezért hálával tartozom.

Cívishír: Mi a legjobb Debrecenben, és mi a legrosszabb?
Dombi Tibor: A legjobb a főtér a Nagytemplommal és a Nagyerdő a stadionnal. Valamint az, hogy nincs lavina- és árvízveszély. Továbbá a mérete a legjobb, még éppen akkora, hogy nem személytelen, de nem is falu. A legrosszabb ugyanaz: nincs lavina- és árvízveszély. Egy kis izgalom néha jól jönne.

Cívishír: Melyik a legjobb hely Debrecenben?
Dombi Tibor: Egyértelműen a Nagyerdő, ott érzem magam a legjobban. Járok a termálfürdőbe, sokat futok a stadion körül, benézek a Corpusba, iszom egy kávét, a Viktóriában pedig egy sört. Több mint húsz évig az Oláh Gábor utcán fociztam, kilenc évig a Besze János utcán laktam, nekem a Nagyerdő az otthonom.

Cívishír: Megbocsátottál már Andó-Szabónak, aki nem adott meg egy jogos tizenegyest a 2014-es bajnokavatón? Húszezer ember előtt mehettél volna mennybe!
Dombi Tibor: Nem haragszom rá, bár sokat gondolok arra, milyen jó lett volna, ha megadja azt a tizenegyest, de aztán el is bizonytalanodom, mert a közönség vélhetően a nevem skandálta volna, nekem pedig el kellett volna elvállalni a büntetőt. Mindenesetre más lett volna a szurkolók szája íze, ha azon a meccsen nem kapunk ki, és örömmel tölt el, ha az általam kiharcolt büntetővel kerüljük el a vereséget.

Cívishír: Sokszor átverted a bírókat, talán a sors keze intézte így?
Dombi Tibor: Én is gondolkodom ezen, hogy amit a sors egyszer ad, azt máskor el is veszi, de esküszöm, hogy én nem a bírót, hanem a védőket akartam átverni, és ez gyakran sikerült is a gyorsaságom miatt. Amikor a védő csúszott, én még egyet tudtam tolni a labdán, és elestem a lábában. Kétségtelen, hogy olyan tizenegyest is megadtak nekem, ami nem volt az, de több olyat nem adtak meg, ami egyértelműen az volt. Összességében szerintem nincs adósságom az égiek felé, ha át is vertem a bírót, megbűnhődtem érte.

Cívishír: Debrecenben szektort neveztek el rólad, nemrég Hajós Alfréd-díjjal tüntettek ki, mi következik, esetleg egy utca Sárrétudvariban?
Dombi Tibor: Ahhoz szerintem meg kéne halnom, vagy még az is kevés lenne. Túl hamar eljöttem onnan, így aztán túl sokat nem tudtam tenni a kis faluért. Szerintem nem fognak utcát elnevezni rólam sehol, és nincs is ilyen vágyam. Szeretnék még sok-sok maratont teljesíteni, csak ez vágyam. Illetve szeretném megmászni a Mount Everestet. Semmi esélyem rá, hiszen eddig egyetlen hegyet másztam meg életemben, a már említett erdélyit, de álomnak mindenképpen jó.

Cs. Bereczki Attila