Útközben az ember olykor megérkezik

Serfőző Attilát a soknál is többen ismerik Derecenben, de azon túl is. Többkötetes amatőr költő és festőművész, bokszbíró, lelkes sportbarát, nem mellesleg pedig háromgyermekes apa. Idén április 12-én indult az El Caminóra Saint Jean Pied de Portból, 27 nappal később érkezett Santiagóba, május 9-én. 812 kilométert tett meg gyalog. Egyedül.

Cívishír: Aki világgá megy, az általában két okból teszi: vagy nagyon keres valamit vagy menekül valami elől. Melyik vitt az El Camióra?    
Serfőző Attila: A menekülés nem műfajom, tehát kizárásos alapon maradhatunk az első verziónál. Elindulásomkor szó sem volt valamiféle spirituális élmény belélegzéséről, s a csontig rágott kalandkeresés is távol állt tőlem. Egyszerűen arra ébredtem egy reggelen, hogy hív az út.

Cívishír: Vissza tudsz emlékezni egy pontra/eseményre/dátumra, amikor eldöntötted, hogy biztosan menned kell?
Serfőző Attila: Tavaly ősszel koppintott kobakon a sors; onnantól nem volt nyugtom. Kutakodtam a világhálón és egyéb csatornákon, hogy minél több információval rakottan induljak útnak. A felszerelés összeállítása, s egyáltalán a kiindulási pontra való érkezés komoly előmunkálatokat igényel pláne, ha a zarándok tök egyedül, útitársak nélkül startol az ismeretlenbe.

Cívishír: A cél, Santiago de Compostela a világ harmadik legjelentősebb zarándokhelye, az ott nyugvó Szent Jakab komoly keresztény jelkép. Vallásos vagy?
Serfőző Attila: Nem vagyok vallásos, viszont balga ember, aki azt gondolja, hogy ez a jól kipróbált világmindenség és benne a mi csöppnyi bolygónk csak „úgy” lett.  A Teremtőben hiszek s a hit erejében.

Cívishír: Ha az ember lelkileg készen is áll egy ekkora zarándoklatra, az még kevés. Hiszen a testet is vinni kell valahogy 800 kilométeren. Hogyan készültél?
Serfőző Attila: Kifejezetten gyaloglással nemigen készültem, ezzel szemben gyakran látogattam a DVSC ökölvívó szakosztálya keblén melegedő „hobbybokszolók” edzéseit. Nyilván túlsúllyal nem ajánlatos a Szent Jakab zarándokútra vállalkozni, de a mentális felkészülést én az erőnléti fölé helyezem. Ha hiszel magadban, hisznek benned; ha nem, akkor a szkeptikusok népes táborát növeled.

Cívishír: Nyugtass meg, hogy az ember elejétől végéig nem a semmi közepén caplat... A képeid alapján az út mentén egyszerű, de irigylésre méltó szervezettség fogadja az utazót.
Serfőző Attila: Úgy ezer éve tapossák az ösvényt. Hegyre fel, völgynek le, olykor kietlen pusztaságon át vezet az út, de néha egy-egy nagyváros forgatagát is megismered, ugyanis a Santiago de Compostelába vezető sárga nyíl már az első napokban erősen a retinádba égetődik. A lakosság jól tűri, sőt  segíti a zarándokokat. Számtalan gyógyszertár és zarándokszállás található az úton. Nem véletlenül említettem ezt a két legfontosabb intézményt.

Cívishír: Mint a Forma-1-ben, úgy képzeljük? Vannak megterhelőbb, technikásabb és lazább szakaszok az El Caminón?
Serfőző Attila: Csalódik az, aki egy különleges sportteljesítményben való részvételére hangolja magát. Az út dugig van hétköznappal. Bűzös, horkolással és egyéb „zajokkal” tarkított álmatlan éjszakákkal, s a kora reggeli ébresztőkről még szót sem ejtettem. Ez így megy napról napra, hétről hétre. Időnként a monotonitásból kizökkent egy alapos lábtrauma, amivel egész jól el lehet bíbelődni felkeléskor és lefekvés előtt. Egy idő után nem érdekel már ez sem, hogy nehezebb szakasz jön, hiszen Santiago a várva várt cél.

Cívishír: Emlékezetes a holtpont? Volt pillanat, amikor ismét inkább a repülőtérre gondoltál?
Serfőző Attila: Holtpontom több is adódott, ami egy alkalommal a fájdalomtól könnybelábadásba is torkollt, de feladásra soha nem gondoltam. A zarándokszállásokon erőt merítettem a többiek szeretetéből, ugyanúgy adtam is annak, akinek a lelke épp leáldozóban volt.

Cívishír: Mindent összevetve, mi volt a legnehezebb?
Serfőző Attila: Santiago de Compostelát ott hagyni.

Cívishír: Add át a élményt, amikor megláttad a székesegyházat! Mi volt a fejedben? A szívedben? A lábadban?
Serfőző Attila: A Santiagóba való érkezésemet megelőző napon 44 kilométert gyalogoltam, mert másnap a célig már „csak” 18-at kellett megtennem, s ez azt jelentette, hogy dél körül a székesegyház előtt tudtam lenni. Hátizsákomat a monumentális épület előtt tettem le, s olyan csodálatos érzés hatott át, hogy képtelen vagyok szavakká formálni. Az óriási terem minden elérhető szegletét megérintettem, majd sorba álltam, hogy Szent Jakab aranypalástos szobrát átöleljem, s ezzel egy időben kívánjak valamit. Én többet is kívántam.

A cél

Cívishír: Nagy csomagot nem érdemes vinni ekkora útra. Hazafelé azonban mindenki „megrakottan” tér haza. Többet adott, mint elvett Szent Jakab útja? 
Serfőző Attila: Kalandfilmekbe illő jelenetekre ne számítson a zarándok, viszont a gyönyörűséges környezet, az önzetlen, segítőkész társak teszik felejthetetlenné a Santiagóba vezető strapás utat. A hosszú menetelés során erősen megkopott a ruházatom, bizonyára némi állottságot is párologtattam a hazatartó repülőgépen. Aznap a testem hazatért, de a lelkem még jó ideig Compstelában maradt, vagy egy darabka belőlem még mindig ott van...?

- BCSH -