Rémálom a debreceni belvárosban

Tisztelt Szerkesztőség!

2003 óta lakom saját tulajdonú ingatlanomban, egy közös udvarú házrészben. Egyedülállóként nevelem 10 éves fiamat. Ebbe a közös udvarba költözött egy lakó ez év július végén. Sajnos a mindennapjaink egyre nehezebben voltak elviselhetők, annyira hangos életmódot folytatott nappal és éjszaka is, hogy nem tudtunk pihenni. A kérés, a szép szó nem vezetett eredményre, ezért szeptember elején csendháborítás miatt a rendőrségen bejelentést tettem. A rendőrök intézkedtek is: kétszeri felszólítás után bilincsben vitték el; miután hazaérkezett, pár napig nem szóltunk egymáshoz, ezek után bocsánatot kért tőlem és gyermekemtől a viselkedéséért.

Reméltem, megváltozik a helyzet, de sajnos így történt. Az éjszakai hangoskodásai nem szűntek meg, ezt követően két hétre elutazott. Szeptember közepén jött haza virággal és ajándékokkal; bocsánatkérések közepette kérte, hogy felejtsük el a történteket és fogadjam el az ajándékát. A békesség kedvéért elfogadtam mindent, de utólag vissza is adtam neki, mert visszakérte. Innentől kezdve még rosszabbra fordultak a dolgok: ekkor már rosszindulatból újrakezdte a hangoskodást. Pihenni csak akkor tudtunk éjszaka, amikor nem tartózkodott otthon. Ezt követően kötözködött, lesett minket, mikor jövünk, mikor megyünk, folyamatosan zaklatott, trágárul beszélt, fenyegetett a gyerek előtt, a gyereket is megfélemlítve.

Videofelvétel készült arról, amikor a szemetét az ajtóm elé dobálta, kértem, hogy pakolja el, mert visszapakolom az ő ajtaja elé, erre üvöltötte, hogy ha megmerem tenni, akkor találkozom a kezével. Ezek után október 8-án a rendőrségen feljelentést tettem (addig összesen négyszer hívtam ki a rendőrséget, de csak egyetlen intézkedésről készült jegyzőkönyv, a többiről semmilyen írásos bizonyíték nincs), írásban jeleztem, bizonyíték is van a fenyegetésről. A rendőrségen elvették a levelet, de nem hallgattak meg, nem kérték a bizonyítékot és azt mondták, menjek nyugodtan haza – ha bármi történik, hívjam nyugodtan a 107-et, vagy a 112-t.

Nem sokkal később újra ki kellett hívnom a rendőrséget, mert a szomszéd ismét ordítozott az udvarban, verte ránk az ablakot. Közben édesapámnak szóltam, mert féltem, hogy ez az elvetemült betöri ránk az ablakot. A kiérkező rendőrök és édesapám láttán, mint a patkány, úgy rohant be a lakásába és elcsendesedett. Ezek után nem mertünk otthon maradni a gyermekemmel, mert este vagy éjjel, amikor újra ketten maradtunk a gyerekkel, újrakezdte ezt a fajta viselkedését.

Úgy döntöttem, tovább nem teszem ki a gyermekemet ennek; félt az udvarra kimenni, félt, ha összetalálkozott vele az udvaron, félt, ha meglátta. Eljöttünk a szüleimhez, hogy legalább éjszaka tudjunk pihenni és biztonságban tudjam a gyermekem.

A rendőrség helyes megoldásnak találta, hogy elhagyjuk a saját tulajdonú otthonunkat. Ezek után egyedül nem mertem a saját lakásomba bemenni, mindig volt velem valaki, úgy mentem be összeszedni ruhát, leveleket, iskolai holmikat. Olyan alkalom nem volt még, hogy ne kössön akár belém, akár abba, aki velem volt.

A rendőrségen kihallgatták a szüleimet, az inzultáló fiát. Távoltartást szerettem volna sürgetni. Sajnos a mai napig érdemleges intézkedés nem történt, változatlanul nem merünk hazamenni a saját otthonunkban a gyermekemmel, aki két hete nem volt az otthonában, mert fél odamenni, retteg ettől az embertől.

Kérem a segítségüket, mert a rendőrségi előadó azt javasolta, menjünk albérletbe addig, amíg az ügy le nem folyik. Kérem a segítségüket és mielőbbi intézkedésüket, mert szeretnénk a mindennapjainkat az otthonunkban tovább normálisan és nyugalomban élni a 10 éves gyermekemmel.

Minden hivatalos szervhez (rendőrség, ifjúságvédelem, gyámhivatal) jelentettem a fentieket, de sajnos előrelépés nem történik az ügyünkben.

Gyermekem iskolai eredményei romlottak többek között azért, mert félt, hogy amíg ő iskolában van, addig engem ez az ember bántani fog. Kifigyelte, hogy mikor lép ki a gyermekem a lakásból, mikor látta, hogy a biciklijét előtolja, kiment utána kötözködni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, amiért úgy döntöttem, hogy eljövünk, mert így nem lehet élni.

A mai napig nem tértünk vissza a saját tulajdonú házunkba, 35 négyzetméteren élünk négyen, a szüleimmel együtt.

A szomszéd nénivel a napokban a rendőrségen tanúvallomást tett, az ő meghallgatása után újra megkérdezték tőlem, hogy továbbra is ragaszkodom-e a távol tartás kérelmezéséhez. Közöltem az ügyelőadóval, hogy eszem ágában sincs lemondatni róla, mert a mai napig nem térhettünk haza a saját otthonunkba, akárhányszor hazamegyek folyamatosan kötekszik, ordibál és a viselkedésével ellehetetleníti a mi megélhetésünket a saját otthonunkban. Van saját lakása, saját szobája máshol, nekem és a gyermekemnek semmi másunk nincs, csak ez a házrész, amiből kénytelenek voltunk eljönni. A távol tartást a napokban tárgyalja a bíróság, addig nem mehetünk haza.

A szomszéd egyébként kihallgatásán összehazudozott mindent, hogy ő nem lehetetleníti el a mi életünket, folyamatosan kereste velem, a szüleimmel a békés megoldást, amit mi visszautasítottunk úgy, hogy szüleimet elküldte a picsába. Folyamatosan sértegetett, hogy lusta vagyok, nagy seggű és hogy „kitakarít” az udvarból. Miután indulatosan megkérdeztem, hogy mit fognak segíteni vagy tenni annak érdekében, hogy visszamehessünk az otthonunkba, az ügyelőadó azt mondta, ezt úgyis nekünk kettőnknek (nekem és a szomszédnak) kell megoldanunk. Az ügyelőadó részéről elmeorvosi vizsgálat elrendeléséről szó sem esett, pedig elejétől fogva erről volt szó. A szomszéd fia ugyanis jelezte neki, hogy elvitték orvoshoz, írattak neki gyógyszert, de nem tudják ellenőrizni, hogy beszedi-e…

Kérem bármilyen formában a segítségüket, mert én és kisfiam már semmi másra nem vágyunk, csak hogy visszatérhessünk a saját otthonunkba és élhessük tovább a nyugodt, kiegyensúlyozott életünket, amit megteremtettünk, és amit ez a senki három hónap alatt tönkre tett.

Név és cím a szerkesztőségben