Napi 30 ezer lépés, pedig a tiszacsegei pincér 34 éve nem mozdul

Egyetlen munkahelyen több mint három évtizedet húzott le, és a történet még nem ért véget. Ha lenne a tiszacsegei halászcsárdában törzsgárda jelvény, talán már az összes fokozatot megkapta volna. Budai Csaba gyermekkorában eldöntötte, hogy felszolgáló lesz, és a sok nehézség ellenére sem bánta meg, hogy ezt a szakmát választotta. A pályán eltöltött 34 év után is mindennap igyekszik a vendégek kedvében járni, még ha ez olykor nem is egyszerű feladat.

Csaba 1989-ben, a vendéglátóipari szakközépiskola elvégzése után szinte azonnal munkába állt: először egy tiszafüredi étteremben helyezkedett el, onnan azonban egy hét után távozott. Egy volt osztálytársa ajánlotta neki a tiszacsegei halászcsárdát, amiről elmondása szerint korábban azt se tudta, hogy létezik, pedig a szomszédos faluban, Egyeken nőtt fel. Veszítenivalója nem volt, bekopogott a csárdába, az akkori tulajdonossal hamar meg is egyeztek, és ennek immár 34 éve…

– Mindig is az volt a célom, hogy felszolgáló legyek, persze azt nem gondoltam volna, hogy az egy hét tiszafüredi pincérkedést leszámítva a csegei halászcsárda lesz az egyetlen munkahelyem – mondta. – Bár megvan a cukrász- és a szakácsképesítésem is, de mivel szeretek az emberekkel közvetlen kapcsolatban lenni, a másik két szakma szóba se jöhetett.

Szerinte egy igazi, vérbeli felszolgáló minden vendéggel szót ért, még ha ez olykor nem is egyszerű, hiszen sokfélék az emberek. – Van, akinek ha a világ legjobb minőségű ételét szolgálják fel, akkor is beleköt – magyarázta. – Emlékszem olyan esetre, amikor kivittem a megrendelt korhely halászlevet, amiben van tejföl, citrom és mustár is, és számonkérte a vendég, hogy ez meg micsoda.

Udvariasan megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e egyáltalán ezt a fajta ételt, mire még magasabb hangon folytatta, hogy ez nem olyan, amire ő gondolt. Ilyenkor nyelni kell egy nagyot, nem szabad átvenni a vendég stílusát, hozzátartozik a felszolgáló munkájához, hogy a jó és a rossz vendéggel is valamilyen szinten alázatosnak kell lennie. Ilyen esetek időnként előfordulnak, de nem ez a jellemző, a hozzánk betérők többsége hálás az ételért, és elégedett a kiszolgálással. Közülük sokan rendszeresen vissza is térnek a csárdába, akik meg a kákán is csomót keresnek, azok jobb is, ha máskor nem jönnek.

Egy-két poén is belefér

Csaba a felszolgálóknak abba a kategóriájába sorolja magát, akik egy-két jó szóval, mosollyal, egy-egy poénnal igyekeznek megteremteni a kapcsolatot a vendégekkel. Hosszabb, mély beszélgetésekre persze nem jut ideje, hiszen a csárdában, különösen hétvégén, nagyon nagy a forgalom, és ha valamelyik asztalnál leállna diskurálni, akkor a többi vendég joggal háborogna, hogy nem kapja meg idejében a megrendelt ételt. – Hétvégi napokon itt már negyed tizenkettőkor gyűlnek az emberek, és egyre hosszabb sorban várják, hogy kinyissunk – mesélte. Nyitáskor aztán kezdődik az őrület. Pillanatok alatt megtelik az étterem, és amikor nagyjából egyszerre bemegy a konyhára 200-250 rendelés, akkor az azért nagyon nagy stressz a szakácsoknak, és nekünk, pincéreknek is. Ilyenkor nagyon észnél kell lenni, hiszen ezt a félelmetes forgalmat csak teljes koncentrálással lehet kezelni. Ha nem haladunk, jön a reklamálás, és mint tudjuk, a vendégnek mindig igaza van. Beszélgetni nincs idő, de ha látom, hogy valaki nem tudja, mit válasszon az étlapról, akkor megkérdezem, hogy ajánlhatok-e valamit.

Abban hamar egyetértésre jutottunk, hogy 34 éve ugyanazon a helyen dolgozó felszolgáló nem sok lehet az országban, lehet, egy kezünkön is meg tudnánk számolni a hozzá hasonlóan hűséges pincéreket. De hogy ennek a lojalitásnak, elkötelezettségnek vajon mi lehet az oka? Beszélgetőtársam szerint ez a helynek és az ott dolgozó embereknek köszönhető. – Jól érzem itt magam! – vágta rá. – Az előző és a mostani főnököm is rendes ember, és ugyanezt elmondhatom a kollégáimról is. Olyan helyen nem szívesen dolgozik senki, ahol állandóan piszkálják, ahol mindig rossz a hangulat. Nálunk szerencsére jó a munkahelyi légkör, ha nem így lenne már régen odébb álltam volna. Vagy 20-25 évvel ezelőtt járt itt egy német üzletember, akinek megtetszett a munkám, a hozzáállásom, az, ahogyan a vendégekkel foglalkozom. Mondta, hogy van kint egy étterme, menjek oda dolgozni. El is intézett minden papírmunkát, de végül meggondoltam magam, itt maradtam. Nem tudom, hogyan alakult volna a sorsom, ha akkor elfogadom azt az ajánlatot, de utólag azt mondom, nem bántam meg, hogy így döntöttem. Tényleg szeretek itt dolgozni.

Naponta 25-30 ezer lépés

Rövid gondolkodás után hozzátette, hogy az elmúlt 34 év alatt lehetett vagy száz munkatársa is, hiszen kevesen maradnak meg hosszú távon ebben a szakmában, folyamatosan cserélődik a társaság.

– Rengeteg fiatallal találkoztam már, akik nagy lelkesedéssel álltak be a munkába, de amikor rájöttek, hogy mennyit kell itt melózni, akkor hamar továbbálltak – emlékezett vissza. – Egy nagy forgalmú helyen, mint a tiszacsegei halászcsárda, iszonyatosan sokat kell dolgozni. Ezt fizikailag és szellemileg sem könnyű bírni. A koronavírus-járvány idején csak az éttermek teraszai lehettek nyitva, de a mienk nem felelt meg az előírásoknak, ezért a parkolóban egy hatalmas sátrat állítottunk fel, és azt rendeztük be asztalokkal. Akkora forgalmunk volt, mint még soha azelőtt. Viszont a konyhából tíz lépcsőn át jutottunk el a sátorba, el lehet képzelni, naponta hányszor másztuk meg azokat a lépcsőfokokat, ami nagyon nagy fizikai igénybevételt jelentett. Egyszer egy kollégám az okosórájával kiszámolta: egy nap 25-30 ezer lépés is belemegy a lábunkba, és ehhez abban az időszakban még bónusznak ott voltak a lépcsők is.

Ráadásul, ahogy Csaba fogalmazott, családbarátnak sem éppen nevezhető a vendéglátósok élete, nem mindenki tolerálja ugyanis, ha a párja késő este ér haza. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a felszolgáló is ember, ugyanolyan problémákkal küzd a mindennapokban, mint bárki más, ezért aztán neki is lehetnek rossz napjai. – A munkahelyére viszont a gondjait nem viheti be egy vendéglátós – savanyú, morcos pincértől senki sem szívesen rendel ételt – fogalmazott. – Ők azért jönnek hozzánk, hogy jól érezzék magukat, nem kíváncsiak arra, hogy a lelkemet éppen mi nyomasztja. Nekem sincs mindig jó kedvem, de kell lennie az emberben egy erős tartásnak, hogy ezt a vendégek ne vegyék észre.

Csaba 52 évesen, 34 évet eltöltve a pályán, érzi már, hogy kezd fáradni, és elárulta, nem is igen csinálja már sokáig. Azt mondja, van egy pont, amikor abba kell hagyni. Ki látott már hatvanéves pincért? – tette fel a kérdést, majd meg is válaszolta, hogy néhány „öreg motorost” persze ő maga is ismer, de semmiképpen sem szeretne hozzájuk csatlakozni, és a nyugdíj felé tartva még mindig a vendégek és a konyha között szaladgálni.

Egyméteres víz a teraszon

A csárda teraszáról, ahol leültünk beszélgetni, rálátni a Tiszára. Jani, a kompos, akiért egy egész ország szorított 2017 februárjában, amikor elsodorta a jeges árvíz, most éppen a túlsó partra, Ároktő felé szállítja az autósokat. Pazar a kilátás a folyóra, de Csaba ezt a látványt már annyira megszokta, hogy észre sem veszi. Apropó, árvíz!

A csárda alapesetben csak szenteste nincs nyitva, kivéve, ha kiönt a Tisza, és a víz betör az étterembe is, amire azért jó néhányszor volt már példa.

Elmesélte, hogy 2000-ben a konyhában félméteres, a teraszon egyméteres víz volt, de 2010-ben is be kellett zárniuk, mert legalább 30-40 centi magasan állt bent a víz. Olyan is előfordult, hogy lépcsőnél megállt az áradás, ekkor raklapokat fektettek le, és azokon sétáltak be a vendégek a csárdába. Szerinte az étterem egyik varázsa a gyönyörű környezet, a másik, hogy halételekből párját ritkítja a kínálatuk. Nem véletlen, hogy sok híres emberrel is találkozott már a munkája során. Üzletemberek, sportvezetők, színészek, politikusok is kedvelik a helyet és az ételeket is. – Bodrogi Gyula rendszeresen megfordul nálunk, de említhetem Stohl Andrást vagy éppen a Tankcsapda dobosát, Fejes Tamást – sorolta a neveket. – Pár éve vendégül láttuk Orbán Viktort is, aki elégedetten távozott, és még egy köszönőlevelet is küldött. Az egyik évben pedig mi szállítottuk a parlament karácsonyi menüjét. Jó érzés egy ilyen híres csárdában dolgozni, sokan az ország másik feléből is eljönnek hozzánk, mert valakitől azt hallották, hogy itt finom ételeket, udvarias kiszolgálást kapnak a pénzükért.

Amikor a cipő orra beleakad a lépcsőbe

– Gyakorolni kell – válaszolta arra a kérdésemre, hogy hogyan lehet egyszerre egy kézre felpakolni jó néhány tányért úgy, hogy azok el is jussanak a vendégek asztalára. – Főételből ötöt-hatot ki tudok vinni, salátából tízet-tizenkettőt – mondta. – Nekem sem ment eleinte, örültem, ha három tányért fel tudtam pakolni szabályosan, úgy, hogy ne érjenek össze az ételek, ne lógjon bele egyik a másikba. Pár étkészlet persze eltörik, amíg az ember megszerzi a kellő gyakorlatot, de még a rutinos pincérrel is előfordul, hogy elhajítja a kezében lévő összes tányért. Elég, ha beleakad a cipő orra a lépcsőbe, és máris a hatalmas csörömpölés miatt kerül középpontba a felszolgáló. Velem is megtörtént ez már.

Csaba szerint a szakma felhígulását nem érdemes tagadni: aki jár éttermekbe, annak erről biztosan van tapasztalata. Ezt részben a koronavírus-járványnak tulajdonítja, hiszen a lezárások idején rengetegen kénytelen voltak elhagyni a pályát, és a többségük azóta sem tért vissza, így aztán sok vendéglátóegység kényszerhelyzetbe került, és olyan embereket is foglalkoztatnia kell, akik az „utcáról estek be”, semmit sem tudnak a felszolgálás kultúrájáról.

– A múltkor Debrecenből voltak vendégeink, és amikor fizettek, azt mondták, hogy jó lenne, ha elmennék néhány ottani étterembe, és megmutatnám, hogyan is kell ezt a szakmát csinálni

– ecsetelte. – Nem tagadom, nagyon jólesett a dicséret, de az is igaz, hogy a magamfajta, régi vágású felszolgálóból azért ma már egyre kevesebb van. A leendő pincéreknek pedig azt tanácsolom, csak azok vágjanak bele, akiben tényleg megvan a tisztelet, az alázat és az udvariasság.

Takács Tibor