Férfiak és nők. Mit akarunk egymástól?

Mindnyájan keressük a boldogságot. Boldogságunkhoz pedig a megfelelő partnert.

Alapvetően társas lények vagyunk. Születésünkkor, önálló életre képtelen lényünk kiszolgáltatottsága teljes. Az anyával való szimbiózisból csak lassan és nehezen bontakozunk ki. A teljes szétválás, amely a személyiség születésének kezdetét is jelenti, egyben az éden elvesztését is. Ebbe az elveszett paradicsomba vágyunk vissza, keressük a társat hozzá, akivel ismét megélhetjük a viszonylagos idillt, nyugalmat. Mert kezdetben is valakivel együtt voltunk.

A boldogságkeresés rendjén való. A probléma talán csak abban van, hogy gyermeki módon, ezt még mindig valaki függvényében tudjuk elképzelni. Kutatjuk, keressük a társat, aki megadja nekünk azt a jót, amiről már/még magunk sem tudjuk, hogy milyen. Bízunk benne, hogy a másik tudja. Azt hozza magával, amire nekünk szükségünk van. Még nem találkoztunk leendő társunkkal, de máris elvárásaink vannak vele szemben. Alapvető kívánalmunk, hogy tegyen boldoggá. Hogy hogyan, azt rá bízzuk, a végeredmény viszont kiváló legyen. Olyan ez, mintha a másik kezébe adnánk az életünket, hogy gazdálkodjon vele, élje helyettünk, de úgy, hogy nekünk jó legyen. Lehetetlent kívánunk és észre sem vesszük.

Aztán szembetalálkozunk valakivel, akibe belelátjuk a mi boldogságcsinálónkat. Rávetítünk mindent, amit látni szeretnénk. Mindent, amit nekünk kellene megvalósítanunk, ha vennénk az önmagunkba tekintés fáradtságát. De nem tesszük, mert kényelmesebb, ha úgy tetszik „finomabb” ezt mástól megkapni. Nagy reményekkel kezdjük a közös programot, amiben mindketten a saját boldogság másik által való megvalósítását futtatjuk. Várjuk, hogy társunk a kedvünkre tegyen. Úgy „működjön”, ahogy nekünk tetsző, ahogy nekünk a legjobb. És itt álljunk meg egy pillanatra. Akkor miről is szól a szerelem, a párkapcsolat? A másikról? Azt mondjuk: „Szeretlek, szükségem van rád”. Vagyis magunkról beszélünk, a saját igényünkről, szükségletünkről, amit a másik szolgál. Valóban a társunkat szeretjük? Vagy inkább azt, amit nekünk adhat? Azt, hogy mi mire vágyunk, azt egyedül csak mi magunk tudjuk. Rosszabb esetben még mi magunk sem. Hogyan várhatjuk el egy tőlünk kívül állótól, hogy szavak nélkül is teljesítse azt? Nem is tudja teljesíteni. Ekkor jön a csalódás. Nem ezt akartuk. A másik megváltozott, már nem elvárásaink szerint teljesít.

Pedig társunk, ha változott is, nem oly sokat. Csak éppen elkezdjük valóban őt látni, és nem azt, amit belé akartunk látni. Megfosztottnak érezzük magunkat. Az eltervezett programot nem tudjuk elképzeléseink szerint futtatni. Hibáztatjuk a másikat, és nem veszünk tudomást téves elképzelésünkről. Nő bennünk a hiányérzet, csodálkozva, tétlenül, netán ijedten nézzük kiüresedő kapcsolatunkat, és az addig szeretett társ egyre távolabb kerül tőlünk. Távolabbról tekintve rá, már hibáit is felfedezni véljük, amelyek újdonságként hatnak ránk. Nem így ismertük őt, úgy hisszük, azelőtt nem ilyen volt. Csalódunk, mert ráeszmélünk, hogy a másik nem fogja megteremteni a mi boldogságunkat. A vágyott éden reményében új társat keresünk. Az eredmény előre leírható. 

Olvassa tovább a blogot itt!