Ezzel kelünk, ezzel fekszünk – 10 éves a Cívishír
Ha jobban belegondolok, telesírhatnék most egy oldalt arról, hogy milyen erőfeszítések, különalkuk és dzsungelharcok vannak mögöttünk, de elég lesz, ha mindezt a családi krónika őrzi, jó helyen van ott – valahogy csak túléltük. Ugyanakkor ormótlan nagy álszentség lenne elhallgatni a kudarcokat, köztük azt, hogy az első pár év maga volt, ha nem is a pokol, de annak a tornáca. Folyamatos kötéltánc a Cívishírrel anyagilag, erkölcsileg, mindenhogy. Hangot adni, hitelt adni, nem hazudni, nem elhallgatni. Sajátos stílust és látásmódot átvinni egy politikailag egynemű városban egy – világnézet és politikai meggyőződés tekintetében a mai napig – rendkívül változatosan összeálló szerkesztőséggel (egy házasságon átszűrve) úgy, hogy közben az íróasztal alatt növögettek a gyerekek…, láttunk már ennél szebb öngyilkosságot.
Tessék, mégis itt vagyunk, 10 év után – igaz, én ezt az ittlétet 2008 novemberében sem gondoltam másképp, bár sokan voltak, akik valamivel később igen, mondván, ezzel a kritikus hanggal és a fejjel a falnak-módival a Cívishír a férfi nemi szerv rossz végén áll. Nos,
ahogy menet közben szép lassan megfordultak a dolgok, szerencsém volt végignézni.
Szívesen írnám, hogy páholyból, de igazából kezdetben egy negyedik emeleti lakásból, majd egy kalitkányi irodából. Pár éve végre egy normális szerkesztőségben ülök, igaz, tíz éve egy forgós bőrszékről is álmodtam, az végül egyáltalán nem hiányzik.
Családi vállalkozásként kötelességünk egymásban is hinni, és bár tíz év alatt minden elképzelhető rútság elhangzott közöttünk, valamennyi szó mélyének üzenete az volt, hogy megoldjuk. A Cívishír szerkesztőségében talán még sose hangzott el: nem tudom, hogy lesz. Végül mindig tudtuk.
A kezdetektől elköteleződés nélkül szolgálhatjuk az olvasót, a jó és a megosztó ügyeket, belemehetünk olyan témákba is, amiknél fennáll a veszély, késbe futunk, ami utóbb fájni fog. Ilyesmit büntetlenül ma már csak kevés helyen lehet megtenni. Persze ami a nehéz, az a könnyű is: a helyi médiafalanszteren maradandót húzni azért nem nagy művészet. Kell hozzá egy jó csapat. Akik amellett, hogy írni tudnak, figyelni is; kiszagolni a valóságból a valódit, felkutatni az igazságot. És mindez még mindig kevés. Valójában a nyughatatlan természetünkre alapozunk. Tíz éve.
A kollégáknak, akik nálunk voltak, de már nincsenek, azoknak köszönjük. Akik itt vannak, és a helyesírási szabályzat némely bekezdéseinél sajnos sokkal jobban fújják a Nád a házam tetejét egy-egy közös bulin, maguktól is tudják, egyre több a munka, számítunk rájuk.
Azzal együtt, hogy mi csak a cikkeket, a szabályokat úgyis az olvasó írja.
Bereczki-Csák Helga
főszerkesztő