„A szeretet néha a csendben születik meg”

– Hívő családban nőttem fel, gyerekkoromtól jelen volt az életemben a hit. Ezt a kórházi szolgálat mélyen formálta. A betegágyak mellett Isten egy végtelenül gyengéd, szeretettel teli arcát mutatta meg nekem. Itt tapasztaltam meg igazán, mit jelent az, hogy „minden érhet mindenkit”. Meg kellett értenem, hogy velem is bármi megtörténhet, mert emberek vagyunk, törékenyek, és hogy erre rádöbbenjünk, néha elég egy parányi vírus – vallja hivatásáról Gál Judit, a Református Kórházlelkészi Szolgálat országos vezetője, akivel „munkahelyén”, a Kenézy kórház kápolnájában beszélgettünk hivatásról, hitről, elmúlásról és reményről.

– A kórházi lelkészi szolgálat más, mint a gyülekezeti – mondja mosolyogva. – Hiszem, hogy ide küldettem. Amikor kerestem az utam, Isten abban szólított meg, hogy forduljak a kórház felé. Most, a nyugdíjhoz közeledve, hálás szívvel nézek vissza. Nagy ajándék, amikor az emberek beengednek a lelki mélységeikbe, megosztják velem a történeteiket, a hitharcaikat, az istenkeresésüket. Isten kapcsolatra hívott bennünket – önmagával és egymással. Itt, a kórház falai között, ezek a kapcsolatok valóban megszületnek.

Bármikor el tudják érni

– A legtöbben lelkésznőnek szólítanak, de a kollégáim egyszerűen csak Juditnak – mondja mosolyogva. Munkája egészen más, mint egy gyülekezeti lelkészé. A gyülekezetbe azok jönnek, akik már megnyitották szívüket a hit felé; a kórházban azonban bárki megfordul – felekezettől, meggyőződéstől függetlenül, betegen, kiszolgáltatottan, gyógyulásra várva.

– Mi nem a templomba várjuk az embereket, hanem mi lépünk oda hozzájuk – mondja. – Sokszor olyanokhoz, akik nem tudják, miben hisznek, megkeresztelték-e őket; csak azt érzik, szükségük van valakire, aki meghallja a hangjukat.

A kórház falai között a hit, az ima és a csend más jelentést kap. A lelkész úgy látja, itt nem a vallási hovatartozás számít, hanem a jelenlét, az együttérzés és a remény. – A mi szolgálatunk elsősorban lelki támasz: ott lenni, amikor valaki fél, elbizonytalanodik, vagy egyszerűen csak emberi szóra vágyik.

A kórházlelkészhez többféle úton el lehet jutni. – Harminchárom éve végzem ezt a szolgálatot, az évek alatt kialakultak a kapcsolatok, ismernek az osztályokon, tudják, hol kereshetnek. Van, hogy magam lépek be egy kórterembe, leülök az ágy mellé, és megkérdezem: „Hogy érzi ma magát?” Gyakran már ennyi elég ahhoz, hogy valaki megnyíljon. Máskor gyülekezetből érkezik jelzés, hogy kórházba került egy presbiter, vagy a család kéri, a hozzátartozó egyedül fekszik bent. Olykor az ápolók, orvosok szólnak, ha látnak valakit, akit megérintett egy nehéz diagnózis, vagy akinek szüksége lenne beszélgetésre.

Gál Judit reggel fél kilenctől késő délutánig bent van a kórházban, de a szolgálat nem ér véget a munkaidővel. A telefonja mindig nála van, mert bármikor előfordulhat, hogy azonnal kell a segítség. – Ez a hivatás erről szól: ott lenni, amikor valaki éppen kapaszkodót keres.

Néhány emlékezetes pillanat

A lelkésznőnek számtalan emlékezetes esete, beszélgetése volt már. Kérésünkre néhányat fel is idézett.

– Jelezték a nővérek, hogy egy idős férfi szeretne lelkésszel beszélgetni – meséli. – Ahogy beléptem, rám nézett, és azt mondta: „Lelkésznő, én eddig istentelenül éltem. Most meg fogok halni. Nem akarok Isten nélkül meghalni. Segít nekem ebben?” Ezek a szavak szíven ütöttek. Két hétig beszélgettünk. Minden nappal több békesség költözött a lelkébe. Amikor eljött az utolsó este, úrvacsorát vett, ott voltak a gyermekei is. Nem értették, mi történik, de látták édesapjuk arcán a megnyugvást. Akkor, abban a kórteremben, mintha megállt volna az idő. Csönd volt, imádság és valami megfoghatatlan fény.

A Covid-időszakban különösen sok volt a fájdalom és az elszigeteltség. Egy család három tagja is egymás után került be, elzárva egymástól. A lelkész volt az összekötő hang közöttük: az anya felé vitte a lány mosolyát, az apa felé a lánya hangját – ő tartotta a telefont. Néhány mondat, egy halk üzenet, egy kis remény – és mindez akkor mindent jelentett. – Egy-egy ilyen pillanatban az ember érzi, hogy Krisztus szeretete ott van a falak között, láthatatlanul, de kézzelfoghatóan – mondja.

Egy másik beteg hosszú szenvedés után még a kórházi ágyon feküdt, amikor meglátogatta a testvére. A beszélgetés közben derült ki, hogy otthon imádkoznak érte. A lelkész csak annyit kérdezett: „Nem imádkoznánk most hárman együtt?” Imádkoztak. Aztán a két testvér egymás karjába borult, sírva és nevetve egyszerre. „Tudod, hány éve kérem Istent, hogy egyszer együtt tudjunk imádkozni?” – mondta egyikük. Az a pillanat tiszta volt, békés, mintha egy darabka menny szakadt volna a földre.

– Nem az számít, mások mit mondanak a betegről, hanem az, amit ő maga megoszt önmagáról – vallja a lelkésznő. – Nem ítélkezünk, nem tanácsot adunk – csak ott vagyunk mellette, erősítjük lélekben, támaszai vagyunk addig, amíg igényli. A szeretet néha nem szavakban, hanem a csendben születik meg.

A lelkésznő könnyei

– Érdekes világ a kórházé; természetes is, meg természetellenes is egyszerre – mondja elgondolkodva Gál Judit. – A Biblia szerint elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak. Tudjuk, hogy senki sem élhet a Földön örökké, mégis az orvoslás mindent megtesz azért, hogy az életet hosszabbítsa, helyreállítson, gyógyítson. És ez így van rendjén. De sokan azt érzik, kudarc, ha valaki itt hal meg. Pedig nem lehet mindenkit megmenteni – eljön az idő, amikor el kell engednünk az embert.

A lelkésznő úgy érzi, ma már nem tabu a halálról beszélni. – A szolgálatom elején mindenki azt mondta: erről nem szabad szólni. Ma már érzem, hogy az emberek igénylik, hogy kimondhassák, ami bennük van. Csakhogy a világ felgyorsult, nem engedjük meg magunknak a gyászt. Ha valakit elveszítünk, ma menni kell tovább, nem állhatunk meg, pedig a léleknek idő kell. A gyász és az emlékezés is a gyógyulás része.

– Nekem is vannak könnyeim – mondja halkan. – Vannak betegek, akikhez kötődöm, akiket nehéz elengedni. Van, akivel csak egyszer találkoztam, mégis megérintett. De megtanultam, hogy valakit nemcsak elengedni kell, hanem átengedni – Isten kezébe. Imádságban odatenni elé. Ez ad erőt, ez tart meg a legnehezebb pillanatokban.

Sokszor halljuk, mennyire fontos az emberi méltóság, de a kórházban ennek egészen más a súlya. A lelkésznő számára különösen felértékelődött a test méltósága. – Testi, lelki és szellemi lények vagyunk – az embernek mindhárom része tiszteletet érdemel, még akkor is, ha már elcsendesedett benne az élet. Egy holttest is valakié volt: pár órával korábban még szeretett, ölelt, mosolygott. Valakinek az édesanyja, édesapja, társa volt. Ezért fontos, hogy az utolsó pillanatig megőrizzük azt a méltóságot, amit az élet ajándékozott neki.

– A kórházi szolgálat nemcsak ad, hanem vissza is ad – vallja. – Megtanít az erő és a gyengeség finom egyensúlyára. Nap mint nap látom, mennyire fontos a kapcsolat: egy kézszorítás, egy szó, egy mosoly, egy közös ima. Ezekből épül az ember. Az én istenképem is árnyaltabb lett: ma a gyengéd, emberközeli Isten közelségét érzem a legerősebben. És ezért hálás vagyok – a hivatásomért, az emberekért, az életemért.