A Láthatatlan Iskola azokat is látja, akiket a rendszer nem

Dobó Dánielt nem régóta ismerem, de tudom róla, mennyire aktív önkéntes több területen is, főképp gyerekek között. Tőle hallottam először a Láthatatlan Iskoláról. Pedig nem olyan új dolog már ez Debrecenben. 2016 óta mentorok segítenek a gyermekek és családok átmeneti otthonaiban élő iskolásoknak a tanulásban. Méghozzá személyes formában, minden héten egyszer egy komplett magánórát kap az a gyerek, aki szeretne ebben a programban részt venni. Csak rá figyel egy számára kirendelt mentor, akivel megbeszélheti házi feladatát, az adott tananyag nehézségeit, lemaradásait vagy épp felszínre hozzák tehetségét. Mentor pedig bárki lehet. Idén szeptember 22-ig adhatják le jelentkezésüket az ehhez affinitást érző felnőttek. A cél nemes, hiszen a hátrányos helyzetű gyerekek változó életében sokszor ők az egyetlen biztos pont, ráadásul a családjuk mondhatni sosem engedhetné meg magának, hogy bármilyen korrepetálást megfizessen. A gyerekeknek egy hetes nyári tábort, valamint év közben élménydús délutánokat is szerveznek, amikor játékos formában ismeretterjesztés is történik. Ma már olyannyira ismert a Láthatatlan Iskola, hogy támogatók jelentkeznek be, hogy vagy tárgyi adományokkal, vagy pénzzel vagy jelenlétükkel segítsenek. Debrecen után 2021-től már Budapesten is meghonosították a módszert. Szerencsére mindig akadnak olyanok, akik szívesen csatlakoznak a programhoz, legyen szó az egyetemista, vagy az idősebb korosztályról. De a kezdetekben nem volt ez mindig így, mint minden szervezetnek, nekik is át kellett menni bizonyos fázisokon. Juhász Flóra, az egyik alapító tag többek között mesélt nekünk a kezdetekről és a szerveződés pillanatairól.

– 2016-ban még informális csoportként működtünk, mert a Láthatatlan Iskola egy projektből született. A jelenlegi vezetők közül hárman a nemzetközi Rotary hálózat egyik alszervezeténél, a Rotaract Club Debrecen Főnixnél önkénteskedtünk, aminek szárnyai alatt megnyertük az Auchan egyik pályázatát. Nagymérvű célkitűzésként az összes hátrányos helyzetű gyereket szerettük volna támogatni, dehát erre nem volt lehetőség, így mivel a Rotaract Club által már kapcsolatban álltunk átmeneti otthonokkal, szerveztünk már nekik programokat, úgy döntöttünk, hogy kezdeményezzünk ott 1/1-es mentorálást. Az Auchantól körülbelül egy millió forint támogatást nyertünk, abból tudtuk az első nyári táborunk eszközeit és a helyszínbérlést finanszírozni. 2019-ben szerettünk volna hivatalos formába önteni a tevékenységünket, ezért alapítványként bejegyeztettük. Most már hét éve működünk, elég sok minden van már mögöttünk – avat be Flóra.

A családok átmeneti otthonaiba különböző okok miatt kerülhetnek azok a gyermekes családok, akik valami miatt fedél nélkül maradtak. Egy-másfél évet tölthetnek ott átmeneti jelleggel, amíg képesek lesznek újra megteremteni saját lakhatási körülményeiket. Mint megtudjuk, ez viszont általában nem elegendő, így gyakran éveken át egyik otthonból a másikba vándorolnak. A gyermekek átmeneti otthonába a 3-18 év közöttiek egyedül, szüleik nélkül kerülnek. Nekik viharvertebb a sorsuk, mert sokszor egy időre beadják, kiveszik, majd újra beadják őket a szüleik. A Láthatatlan Iskola számára szervezési és infrastrukturális szempontból megfelelő az átmeneti otthon, mert a gyerekek helyben vannak, nem kell utazniuk, hozzájuk érkezik a mentor, ugyanakkor el tudnak vonulni a tanulószobába, ahol nyugodt körülmények között koncentrálhatnak a tanulásra.

– Első tapasztalataink alapján a SZETA Családok Átmeneti Otthonában már láttuk, hogy ezeknek a gyerekeknek épp az a kicsi segítség kell, amit mi meg tudunk adni. Nem vagyunk pedagógusok, sem szakemberek, de egy mentor olyan odafigyelést, törődést, extra figyelmet adhat, amire nagy szükségük van életük kiszámíthatatlan körülményei közepette. A mentor egyfajta nagytesóvá válik, de mégis annál távolságtartóbb módon. Az átmeneti otthonokból is nagyon hamar jelezték, hogy mennyire sokat ad ez a gyerekeknek. A terjeszkedés emiatt nagyon zökkenőmentesen ment, mert az intézményvezetők egymás között megosztották jó tapasztalataikat, és ez alapján hívtak minket a többi otthonba is. Mostanra Debrecenben csak egyetlen intézményben, a Szent Miklós Családok Átmeneti Otthonában nem vagyunk jelen, aminek prózai oka van: ott nincs tanulószoba – meséli Flóra.

Mentornak minden 18. életévét betöltött személy jelentkezhet, aki bármilyen általános iskolai tantárgyban segítséget tud adni, és vállalja a heti egy óra személyes jelenlétet valamelyik otthonban. Mivel a jelentkezés teljesen önkéntes, ugyanakkor körülbelül 100 gyerek mellé keresnek mentorokat, nem lehet egyszerű a toborzás.

– Az elején még nagyon gyerekcipőben járt a dolog, voltak olyan toborzási időszakok, amikor azt éreztem, eszköztelen vagyok, honnan szedjek még mentorokat? Biztos bázisunk az egyetemista korosztály, hiszen nekik van szabadidejük, és szívesen jönnek gyerekek közé önkénteskedni. A COVID eléggé felborította sokak életét, egyesek kénytelenek voltak az egyetem mellett munkát vállalni, így az önkéntesség kiesett az életükből. Még mindig kell toborozni, de amikor megtaláljuk a megfelelő csatornákat, azt tapasztaljuk, továbbra is nagyon szívesen önkénteskednek az emberek. Ez a téma – gyerekek, oktatás jövőkép – sok embert érint és megérint. Találkoztunk már olyanokkal, akik elmesélték, nekik mennyire nehezen ment a tanulás, ezért szeretnének segíteni másoknak. A személyes tapasztalat szerintem az egyik legjobb motiváció – emeli ki Flóra.

A jelentkezési lap elérhető a Láthatatlan Iskola honlapján, amelynek kitöltése az első lépés a mentorrá váláshoz. Ez viszont még nem minden - mondja Flóra –, ugyanis még következik egy személyes interjú, hogy jobban megismerjék a mentor személyiségét és hozzáillő tanítványt találjanak, majd egy képzés. „Összepárosítják” a jövendő mentoráltjával, és csak ezek után találkozik a gyerekkel. Flóra hozzáteszi, ezekre a szűrőkre szükség van, hogy kiderüljön, ha valaki nem gondolja elég komolyan. Ahogyan a gyerekek, a mentorok kezét sem engedik el a tanév során, ugyanis igényeiket figyelembe véve képzéseket szerveznek számukra.

– Voltak olyan képzések, amelyek arra irányultak, hogyan kössük le a gyerekek figyelmét, vagy hogyan építsük be az élményalapú tanulást a mentorórákba, hogy szórakozva, észrevétlenül tanuljon a gyerek. Legutóbbi képzésünk a társasjáték-pedagógiát mutatta be, ami egyszerre fejleszti a csapatjátékot és a játékos tanulást. Ezek rövid, általában szombat délelőtti képzések, amit egy meghívott szakember tart. Olyan gyerekekkel viszont nem tudunk foglalkozni, akiknek speciális igényeik vannak, például figyelemzavaros vagy diszgráfiás, hiszen nekik képzett szakemberre van szükségük – szögezi le Flóra.

Felmerül a kérdés: nem vitás, a mentorok szívesen segítenek, de vajon hasonlóan szíves fogadtatásra számíthatnak a gyerekek oldaláról is? Hiszen nem mindenki szeret tanulni…

– Az elején nehezebb volt, hiszen meg kellett ismertetni a programot, még nem tudták, mire számítsanak. Néhány éve viszont már az a jellemző, hogy nagyon menő a Láthatatlan Iskolába járni. Időnként előfordul, hogy ellenállásba ütközünk a szülők részéről, akik gyerekük hármas-négyes átlagával meg vannak elégedve, és nem értik, miért lenne szüksége korrepetálásra. Mi azzal érvelünk, hogy egy kis extra segítség mindig jól jön, de más szülők még hamarabb meggyőzik őket. Az alapprobléma az, hogy a szülő általában nem tud segíteni a tanulásban, mert vagy a készségei nincsenek meg hozzá, vagy a szabadideje, mert például még három másik gyerekkel kell foglalkoznia. Természetesen az is előfordul, hogy a gyerkőc utasítja el, de aztán mikor látja, hogy csak egyedül hozzá nem jön senki a héten, ez rossz érzést kelt benne. Másrészt vannak programjaink is, a nyári tábor vagy a jövő-menő programsorozat, amelyekből ha egyik évben kimaradnak, a többiek örömteli beszámolóját hallva a következő évben már nem szeretnének lemaradni ezekről. Lényegében behúzzák egymást, így elmondhatjuk, hogy az otthonokban lakó gyerekek nagy százaléka részt vesz a programban. A legfontosabb motiváció pedig az, hogy ezeknél a gyerekeknél még megvan az az érzés – gondoljunk vissza fiatalabb korunkra –, hogy felnéznek az idősebbekre, és milyen menő, amikor azok foglalkoznak is velük. Tehát ez egyfajta kiváltságérzést kelt a gyerekekben, elmondhatja, neki van mentora, úgyhogy általánosságban szerencsére nem kell őket győzködni – mondja Flóra.

Megtudtuk azt is tőle, hogyan mérhető a program sikeressége. Látszik egyrészt a gyerekek jegyeinek javulásán, másrészt a pótvizsgán mindig átmennek. A Láthatatlan Iskola azt is szeretné elérni, hogy minél több gyerek tanuljon tovább a 8. osztály befejezése után, ez viszont nehezen követhető, mert a nagyobb gyerekekkel már gyakran kiköltöznek az otthonokból a családok. Ezeken kívül van viszont egy kevésbé mérhető komponens, ami kétségtelenül szintén nagyon fontos.

– Mi nem szoktunk ellenőrzőt fotóztatni, bár a mentorok tudják a jegyeket követni és eldöntik, így szeretnék-e mérni vagy sem. A változás nem csak a jegyekben mutatkozhat meg, hanem a hozzáállásban, a nyitottságban, abban, hogy mennyire hisznek magukban, mennyire tudnak célokat megfogalmazni. A nyári táborokban látványos, hogy hétfőn még kis vadócok, semmi „köszönöm”, „kérem”, „jó napot”, viszont a harmadik-negyedik napon már megváltozik a viselkedésük, mert a visszajelzéseink alapján igazodnak az elvárt normához. Olyan gyerekkel is találkozunk, aki vagy nagyon zárkózott, vagy magatartásbeli panasz van rá, a Láthatatlan Iskola segít neki abban, hogy egy picit könnyebben tudjon kommunikálni a társaival. Nekünk ez is egy mérőszám – fejti ki Flóra.

A mentorálás mibenlétébe már Dobó Dániel avat be minket, aki annál is inkább megfelelő ember erre, mivel 2017 szeptembere óta mentor, 2018 óta pedig úgynevezett intézményfelelős is, aki a mentorok és az otthonok közötti kapcsolattartást segíti elő. Szervezeti szinten középvezetői szerepben van, ha az üzleti szféra rendszerében gondolkodunk. A több éves mentori tevékenysége alatt sokféle gyerekkel, szituációval és megoldandó problémával találkozott. Még mindig nagyon lelkes, amit leginkább az bizonyít, hogy arra a kérdésre, meddig akarja ezt csinálni, azt válaszolja: „Amíg ez az egész létezik.” Villamosmérnök, de mindegyik tantárgyat korrepetálja, miközben nincs pedagógiai tapasztalata. Azt mondja, nem is kell ehhez, éppen elég, ha valaki szeret tudást átadni és gyerekekkel foglalkozni. Vannak roma és nem roma gyerekek, akik sokszor nehéz élettörténetüket is megosztják a mentorral. Dániel szerint az a kis figyelem, amikor hetente egy órát csak rájuk szán valaki, sokat jelent számukra. Előfordul tehetséggondozás, de a legtöbb esetben felzárkóztatásról van szó, amikor a cél az, hogy egy jegyet javuljon a félévi eredmény. Legnagyobb sikere, hogy egy harmadikos kisfiú kettes matematika jegyét ötösre javította egy féléven belül. Ez is jó példa arra, hogy egy butának elkönyvelt gyerek rejtett tehetsége is felszínre hozható megfelelő odafigyeléssel. Sajnálatosnak tartja, hogy ezeknek a gyerekeknek a szülei nem tartják prioritásnak, hogy leüljenek velük tanulni, vagy hogy jobb jegyeket szerezzen a gyerek.

– A Láthatatlan Iskola azért láthatatlan, mert mi azokat a gyerekeket is látjuk, akiket a rendszer nem. Nincs ma arra kapacitása az oktatási rendszernek, hogy a gyerekekkel egyénileg foglalkozzanak, fejlesszék vagy korrepetálják őket, mi ezt a rést igyekszünk betölteni. Akiknek a szülei nem tudják megtenni, hogy a gyerekeiknek magántanárt fizessenek vagy korrepetálásra járassák, mi ott vagyunk nekik és leülünk velük – mondja Dániel.

Ráadásul, a Láthatatlan Iskola nem poroszos módszerekkel, hanem úgynevezett élményalapú oktatással szeretne tudást bővíteni, amit kiválóan elősegít, hogy a mentornak csak egy gyerekkel kell foglalkoznia. Egy idő után megismeri gondolkodását, hiányosságait és erősségeit, így személyre szabottan tud a tanagyag megértését segítő eszközöket, ábrákat vagy táblázatokat vinni az órára. Igaz, az előre bekészített tervet felülírhatja az aktuális szükség, ha a gyerek éppen más tárgyból ír másnap dolgozatot, de a felkészülés nem vész el, legközelebb bemutathatja neki. A minél változatosabb eszközök lehetővé teszik, hogy a gyerek az óra végére több szempontból megértse például az 1848-as szabadságharc összefüggéseit.

– Nagyon szeretem az aha-pillanatokat, amikor például betegség miatti kimaradás után a gyerek az iskolában teljesen tanácstalanul áll az új anyag előtt, nem érti az összefüggéseket, de mentorórán átvesszük a kihagyott részeket, és ezzel – mint egy gátat – feloldok valamit nála, megérti, mi mit jelent, szépen összerakja a képet. Sok ilyen pillanat van, és ilyenkor örülök, mert azt érzem, megérte azt a tíz percet rászánni a múltkori anyagra – meséli Dániel.

A rendszeres mentorálási alkalmak alatt egyértelműen kialakul valamiféle emberi kapcsolat is a két fél között. A gyerekek viszont még inkább ösztönös lények, ellenérzésüket általában leplezetlenül kimutatják. Nehéz lehet ez annak a mentornak, aki lelkesen, tenni és segíteni akarással érkezik az órára.

– Fordult már elő velem is, hogy nem találtuk a közös hangot a gyerekkel. Általában azonban sikerül nagyon jó párosokat alkotni olyannyira, hogy amikor együtt látjuk a mentort a mentoráltjával, sokszor olyanok, mint két tojás. Valójában az számít, hogy a gyerekben megvan-e a tanulási hajlam, mert ilyenkor áthidalható a szimpátiahiány. A mentornak pedig nem szabad elfelejtenie, hogy ez teljesen önkéntes a gyerekek részéről is, mi pedig bármikor tudunk másik mentoráltat adni. Amit csinálunk, annak mindenképp lesz valami pozitív hozadéka a gyerek életében, még ha nem is a következő egy hétben vagy egy évben fog ez megmutatkozni. Én azt gondolom, hogy önmagában minden gyerek jó, csak sokszor a környezetükből nem kapnak pozitív példákat. Egy mentor, ha energiát fektet bele, és mint a hagymahéjat, lefejti ezeket a negatív hatásokat, végül megtalálja azt a gyereket, aki csak arra vágyik, hogy őt meghallgassák, és segítsenek neki eligazodni az életben – fejti ki meglátását Dániel.

A Láthatatlan Iskola egyik alapszabálya, hogy nem vihetik ki a gyerekeket az otthonokból, csak a közösen szervezett programokra. Egy ilyen út során bármi előfordulhat, ezért a gyerekek személyes biztonsága a cél és a mentor felelősség alóli felmentése. A fagyi és az egyéb ilyen jellegű jutalmakat nem tartják effektívnek, így ezeket nem javasolják, továbbá ezzel megelőzhető, hogy később elvárásként fogalmazódjon ez meg a gyerek részéről. Ajándékozni sem lehet nekik semmilyen alkalomra. Sokkal inkább a közös játékra helyezik a hangsúlyt, amit sokféleképpen be lehet építeni az órába, például dobókockák számait összeadva gyakoroltatni a számolást.

A mentorrá válás folyamatába, az úgynevezett bevonási szakasz részleteibe is beavat Dániel. Miután valaki eldöntötte, hogy mentor akar lenni, egy személyes interjún szeretnék őt jobban megismerni azért, hogy ezzel a párosítás könnyebb legyen, megtudják milyen habitusú és hozzá milyen gyerek illik. A második alkalommal, egy képzésen nagyon sok információt átadnak a Láthatatlan Iskoláról: tanulási módszertanokat osztanak meg; elmondják, hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt a tanár-barát szerep között, hogyan lehet a szülővel jó kapcsolatot kialakítani, hogyan alkalmazkodjanak bizonyos helyzetekhez. Miután megtörtént a mentoráltak kiosztása, az intézményfelelős megbeszéli a mentorral, mikor tudnak először kimenni az intézménybe. A helyszínen elhangzanak a szabályok, a praktikus információk, mit hol talál, milyen dokumentációt kell kitöltenie. Bemutatják a gyereknek, játszanak egy ismerkedős játékot. Kialakul az órarend. Az alap elvárás az, hogy legalább egy évet töltsön el a gyerekkel, de mivel ez önkéntes, nem szabhatják meg ilyen sarkosan. Sokan szerencsére tudják ezt tartani. 

– Az egyetlen dolog, ami számít nekünk: hogy akarj segíteni. Az első alkalom után látva a problémákat sokszor aggódnak a mentorok, hogy ők nem tudnak ötöst csinálni a kettesből… De ez nem is elvárás. Nem azt kérjük – hangsúlyozza Dániel –, hogy ötös legyen az a gyerek, aki előtte csupa hármasokat kapott. Ne akarjanak túl nagyot lépni. Általában a jelentkezők között mindenkiben van valami különleges dolog, amivel szemléletet tud formálni. Az egyik beszélgetés során az egyetemről volt szó a mentoráltammal, nem tudta, mi az. Pozitív volt számomra, hogy a végén azt mondta, ő is akar egyetemre menni. Ha el tudjuk érni, hogy egy célt kitűzzön, vagy hogy egy apró pozitív változás irányába elmozduljon, már megérte. Ez lehet az, hogy ráveszed, csinálja meg a háziját, vagy segítesz neki megtanulni egy verset.

A jó mentor persze ennél többet is tesz. Dániel úgy gondolja, a legtöbb mentor kitartó, példamutató, barátságos, nyitott, empatikus, érdeklődő. Ezek a gyerekek még keresik a helyüket a világban, nagyon fogékonyak az újra, egy mentor pedig pozitív mintát mutat, így akár példakép is lehet. Ugyanakkor – emeli ki Dániel – az is jellemző, hogy a mentoron is nyomot hagy a Láthatatlan Iskolában eltöltött idő, mert ő is sokat fejlődik, tanul a szervezés, a gyerekekkel való együttműködés és kommunikáció terén. Már nem ugyanaz az ember, amikor kilép onnan. Arra a kérdésre, neki személy szerint miért éri meg még mindig ezt csinálni, azt mondja, akármennyire közhelyes, de maga a segítés miatt. 

– Jó érzés, hogy ezzel a munkával egy gyereknek tudok segíteni, nem fog elkallódni, nem lesz céltalan. Tudom, hogy valamit hozzáteszek az életéhez. Azt szeretem, ha sikerül a gyereket megtanítani halat fogni, nem csupán odaadjuk neki azt. Az az igazi siker, ha akkor is meg tudja oldani a házi feladatát, amikor nem vagyunk vele – összegzi Dániel.

Krajnik Ildikó