Egy újraélesztett férfi naplója

El tudnak képzelni egy középkorú, 46 éves férfit, aki makkegészséges, sportol, nem iszik, pedáns családapa, majd egyik nap minden előzmény nélkül rosszul lesz és néhány perc múlva már az életéért küzdenek? Hegedüs Gábor története 2020. május 29-én kezdődött. A Debreceni Tóth Árpád Gimnázium testnevelője a Cívishírnek elmesélte, mi történt és miként alakult azóta az élete, hogy kapott egy új esélyt.

Cívishír: Egy pénteki napon egyszer csak rosszul lett...
Hegedüs Gábor: Vacsoráztunk a családommal, majd hirtelen elkezdtem nagyon szédülni, szorított a mellkasom. Számomra is szokatlan érzés volt, így abban a pillanatban el sem tudtam mondani, mit is érzek, csak lefeküdtem a padlóra. A feleségem látta, hogy itt nagy baj lehet, ezért tárcsázta a mentőket. Míg vártuk őket, beszélgettünk, a gyermekeinket leküldtük a kapuhoz, hogy várják a segítséget. Nekem azonban egyszer csak minden sötét lett és a külvilág megszűnt létezni. 

Cívishír: Mi történt?
Hegedüs Gábor: Megállt a szívem, de a gyors és szakszerű segítségnek köszönhetően hamar sikerült újraéleszteni. Az sem mellékes, hogy közel lakunk a mentőállomáshoz, így az esélyem is nagyobb volt. 

Cívishír: Nem is emlékszik ebből az egészből semmire?
Hegedüs Gábor: Egyáltalán nem! Az az utolsó emlékem, hogy fekszem a nappaliban a földön, utána már a kórházban ébredtem majd’ egy hét múlva.

Cívishír: A feleségének és a gyerekeinek is nagyon nehéz lehetett ezt átélni. 
Hegedüs Gábor: Szerencsére csak a feleségem látta teljes egészében a történteket, a két lányunk – akik 15 és 12 évesek voltak akkor - a ház udvarán maradtak, azonban tudták, hogy nagy a baj, amikor újabb mentő érkezett, és rohantak fel.

Cívishír: Mégis mi történhetett, mit mondtak az orvosok?
Hegedüs Gábor: Az aortabillentyűmmel volt probléma. Ez lehet örökletes, de lehet akár egy tüdőgyulladás szövődménye is. Erre már nem kaptam választ. Nem tudtam, hogy ilyen jellegű problémám van, semmi előjele sem volt.

Cívishír: Amíg nem volt magánál mi történt?
Hegedüs Gábor: Egy hétig voltam mélyaltatásban. Próbáltak műthető állapotba hozni, de az újraélesztést követő napon tüdőgyulladást kaptam, egy héttel később pedig kétoldali tüdőembóliám lett.

Cívishír: Mit érzett? Egy álmot, vagy látta a fehér fényt, az alagút végét esetleg – ahogy mondani szokták?
Hegedüs Gábor: Ezt nagyon sokan megkérdezték már, de nem láttam sem az alagutat, sem a fehér fényt. Azt az időszakot nem tudom így elmesélni. 

Cívishír: Amikor felébredt, mi történt?
Hegedüs Gábor: Felhívták a feleségem, odatartották nekem a telefont, de alig tudtam még beszélni. Egyből azt kértem, hogy gyorsan valaki mondja le a két helyszínt, ahol érettségi elnök lennék, hogy legyen idejük találni valaki mást. Persze én azt nem tudtam, hogy egy hét is eltelt már. Természetesen addigra mindent elrendeztek. Aztán történt egy érdekes eset, az ébredésemet követő napon megszólított az ágyam mellől egy férfi mentőruhában, hogy jól vagyok-e. Én azt sem tudtam ki ő, de elmondta, ő volt, aki újraélesztett, aztán minden részletébe beavatott a történteknek, amit azért lássunk be, nem volt egyszerű feldolgozni.

Cívishír. Kíváncsi lennék, milyen életet élt a rosszulléte előtt?
Hegedüs Gábor: Pár nappal a történtek előtt is még tíz kilométert futottam, sőt még kicsit elégedetlen is voltam az időeredményemmel. Persze utólag belegondolva, igencsak jó volt.

Cívishír: Akkor nem égette két végén a gyertyát…
Hegedüs Gábor: Semmiképp. Egyébként is ez a nagy bezárásos időszakban volt, amikor tetőzött a koronavírus. Enni szeretek, olykor megiszok egy pohár bort vagy sört is, de korábban sem voltam soha ez a hajnalban hazajáró típus. Az igaz, hogy sokat dolgoztam, de pont emiatt igyekeztem a sportot is rendszerességgel beiktatni az életembe. Előfordult, hogy egyszerre négy helyen is tanítottam, oktattam, edzősködtem. A kis híján tragédiába torkolló esetem előtt - ha csak online is - végigcsináltam a testnevelés órákat.

Cívishír: Apropó koronavírus, be sem mehetett önhöz a családja a kórházba?
Hegedüs Gábor: Ötven napig voltam kórházban, nehéz időszak volt. Az intenzív osztályra külön engedéllyel bejöhetett a feleségem és édesanyám is néhány alkalommal. Ez elgondolkodtatott: vajon ekkora a baj, hogy most látnak utoljára, és ezért jöhetnek be? Bent nagyon lassan telt az idő, folyton volt valami probléma, ami miatt nem műthettek meg. Volt egy álmom, hogy nagyon rosszul vagyok, persze tényleg rosszul lettem, nem halaszthatták tovább a műtétet. Műbillentyűt kaptam. 

Cívishír: Azért vélhetően az sem egy sima rutinműtét volt.
Hegedüs Gábor: Valóban nem. A beavatkozás előtt minden részletre kiterjedően tájékoztattak, hogy mik az esélyeim, esetleg milyen komplikációk léphetnek fel. Konkrétan egy nyitott szívműtétről beszélünk. Közel négy óráig tartott, majd ismét lélegeztetőgépre kerültem, szerencsére másnap már lekerültem róla. Utána folyamatosan „építenem” kellett magam.

Cívishír: Mit érzett mindezek után?
Hegedüs Gábor: Folyamatosan szoknom kellett az új élethelyzetet, hogy innentől kezdve minden más lesz. Az ember nagyon hamar rájött, hogy milyen sebezhető és halandó. Komoly kihívást jelentett néhány lépcsőfok is. Ugyanakkor hálát érzek, amit mai napig sem felejtek el, és nem is fogom soha. Itt gondolok a mentőkre, a kardiológia osztály minden egyes dolgozójára, a szívsebészet doktoraira, ápolóira, a rehabilitáción a felépítésemet segítő orvosokra, gyógytornászokra. 

Cívishír: Ez egy második esély az élettől?
Hegedüs Gábor: Az, de miért pont én? 

Cívishír: Sikerült megtalálnia a választ?
Hegedüs Gábor: Nem. Sokan úgy vannak vele: „na, tessék, sportol, tesitanár, és mégis vele is megtörténik”. Ez mind igaz, de azt gondolom, az orvosi csapaton kívül a sportnak is köszönhetem, hogy most önnel beszélgethetek.

Cívishír: Azóta megváltozott valami az életében?
Hegedüs Gábor: Ugyanúgy élek: futok, eszem-iszom, csak már Terminátorként.

Cívishír: Ezt hogy érti?
Hegedüs Gábor: Van egy műbillentyűm és beültettek egy ICD/defibrillátor készüléket, ami azonnal sokkot adna le, ha újra megállna a szívem. Szóval azt gondolom, jogosan érezhetem magam Terminátornak. 

Cívishír: De jó, hogy ilyen humora van még mindig!
Hegedüs Gábor: Muszáj. Úgy állok ehhez, mint a télhez. Ha hideg van, akkor fel kell venni a kabátot, ez van, nincs mit tenni, ezt csak elfogadni lehet.

Cívishír: Akadt nehéz időszaka az eset óta?
Hegedüs Gábor: Az elején úgy éreztem, hogy elrepült velem 90-100 év. Nem mertem emberek közé menni, féltem, de túl vagyok rajta. Közel egy évbe telt, mire helyén tudtam kezelni a dolgokat. Persze ez nem csak rám igaz. 

Cívishír: A gyerekei hogyan vészelték át ezt az időszakot?
Hegedüs Gábor: A családomat is nagyon megviselték a történtek, mindig próbáltak pozitívak lenni előttem, de tudom, mennyire nehéz volt ez nekik. Nagyon ragaszkodóak a gyermekeim, összetartó család vagyunk, sok időt töltünk együtt. Ha meghallunk egy szirénázó mentőautót, összenézünk, és ugyanarra gondolunk.

Cívishír: Orvoshoz kell járnia?
Hegedüs Gábor: Persze, fél évente. Ez furcsa is nekem mai napig, hiszen a rosszullétem előtt nemigen jártam orvoshoz, csak éves kivizsgálásokra, és csak ha muszáj volt. Kilenc-tíz évente pedig cserélni kell majd a gépben az elemet. Naponta gyógyszert kell szednem, amire nagyon komolyan oda kell figyelni.

Cívishír: Hogy lehet ezt megszokni?
Hegedüs Gábor: Be van állítva több figyelmeztető jelzés is a telefonomon, nehogy elfelejtsem.

Cívishír: Összességében azonban elmondhatjuk, hogy ez egy sikertörténet?
Hegedüs Gábor: Szerencsére igen. Örökké hálás leszek azoknak az embereknek, akik szívvel-lélekkel segítettek, hogy ma is itt lehessek.

Palánki István