Lakóautóval Mongóliáig: egy éve van úton a magyar pár

2020 szeptemberében Fazekas Cecília és Tóth Péter belevágott élete talán legnagyobb kalandjába: Horvátországon, Montenegrón, Albánián, Észak-Macedónián, Bulgárián, Görögországon, Törökországon, Iránon át szeretnének eljutni Mongóliába. A párt Grúziában értük utol.

A 37 éves Tóth Péter Debrecenben született, majd középiskolai tanulmányai után Budapestre költözött, ott is diplomázott. A fővárosban remek állása volt, egy mikroszkópokat gyártó cégnél volt sales manager; a munkája miatt rengeteget utazott főleg Nyugat-Európában és Amerikában. Úgy érezte, az egy-két hetes nyaralások nem elégítik ki, így elhatározta: amíg fiatal és van benne erő, addig egyedül, hátizsákkal bejárja Új-Zélandot, Ausztráliát, majd Hawaiin át Latin-Amerikát. Éveket spórolt az útra, felmondta jól fizető állását, és...  a koronavírus keresztülhúzta számításait. De szerencsére barátnőjével, a 26 éves logisztikai beszerzővel, Fazekas Cecíliával elkezdték kidolgozni a B tervet: így esett a választás a Balkánra és Ázsiára. Mivel a repülést túl kockázatosnak tartották, ezért vettek egy lakóautót, majd kezdetét vette a nagy utazás. A közösségi médiában ma már rengeteg ember kíséri útjukat, és bár egyikük sem hivatalos fotós, szebbnél szebb képekkel és videókkal örvendeztetik meg követőiket.

Cívishír: 2020 szeptemberében keltetek útra. Tudtátok, hogy sok-sok hónapot távol lesztek a családtól, a barátoktól. Nehéz volt a búcsú?
Tóth Péter: Mivel eredetileg márciusban indult volna a kaland, így akkorra felszámoltam mindent Budapesten, hazaköltöztem a szüleimhez Debrecenbe, és vártam, mikor kelhetek útra. Abban a pár hónapban ismét nagyon szoros kötelék alakult ki közöttünk, így nem volt könnyű elköszönni tőlük. Apának nagyon nem tetszett az utazás, de anya tudta, ha valamit a fejembe veszek, akkor végig is csinálom, szóval jobb, ha támogat. Vegyes érzések voltak bennem, mivel édesapámnak több krónikus betegsége is van, így nagyon féltettem a vírustól. Végig ott motoszkált a fejemben, hogy mi lesz, ha történik vele valami, és én nem vagyok ott. Mikor eljött az indulás pillanata, akkor beültem a kocsiba, és csak azt éreztem, induljunk el, ne tartson sokáig a búcsú, mert ha elhúzzuk, akkor lehet, hogy el sem megyünk. Hiszen nem tudjuk még, mikor fogunk hazamenni. Egy-két év, talán több. Lehet, ha megtetszik egy hely, akkor letelepedünk ott. Rengeteg lehetőség van ebben az útban.
Fazekas Cecília: Könnyes volt a búcsú, de a szüleim örültek, hogy útra kelek, hiszen tudták, nagyon jól fogom érezni magam. Tényleg ez az, ami nekem való. Apa mondogatta, hogy ideje nyakamba venni a világot, így legalább kiesik a zabszem a hátsómból. Mindig mehetnékem volt. Ha két nap szabadság jutott, akkor is el kellett utaznom valahova, így azt remélik, ezt a mostani út alatt kinövöm. Én nem érintkezek annyira sokat a szüleimmel, de érezzük egymás szeretetét távolról is.

Cívishír: Emlékeztek még, milyen volt az első éjszaka a kocsiban?
Tóth Péter: Ezt külön nem jegyzem. Inkább az indulás pillanatai élnek bennem élénken. Kora délután indultunk el, és az volt a cél, hogy aznap el is hagyjuk Magyarországot. Legalább másfél éve bennem volt a drukk, én már lélekben utaztam. Van egy videó arról, amikor kiértünk az autópályára a búcsúzás után. Visítottunk, üvöltöztünk, vertem az autó tetejét. Teljes extázis. Akkor kiszakadt belőlünk minden. A rengeteg készülés, energia, koncentrálás, hogy ne maradjon otthon semmi, hogy rendben legyen az elindulás.
Fazekas Cecília: Horvátországban, egy kis templom parkolójában ért minket az első éjszaka. Nagyon élénken él bennem, amikor másnap egy szőlőlugasból videóztam az autónkat. Az valami újnak a kezdete volt, és azt éreztem, mintha ezer év távolságból néztem volna vissza az indulásunkra.

Cívishír: Autóval járjátok az országokat. Nem kényelmetlen?
Tóth Péter: Egyáltalán nem. Rusty-ra csak pár apró felújítás várt a túra előtt. Van benne tűzhely, hűtőszekrény, két munkaakku, amivel tölthetjük a készülékeinket. Nem igazán villanyoz fel minket, amikor egy hotelben, ágyban alszunk, mivel mi a kocsiban is tökéletesen elvagyunk. Inkább a melegvizes zuhanyt emelném ki extraként, amikor megszállunk valahol, mivel az autóban nincs erre lehetőség. Bár van benne egy körülbelül 100 literes tartály, meg vízmelegítő is, így tudunk tusolni a kocsi mellett. De most, a hideg őszi napokon, a hegyekben ez nem annyira kellemes. Mikor megvettük az autót, elmentünk egy hétre Ausztriába, a hegyekbe, így kipróbáltuk az összes funkciót, és már akkor megszerettük a járgányt.

Cívishír: Több mint egy éve javarészt csak kettesben vagytok. Nem untatok még egymásra?
Fazekas Cecília: Két éve alkotunk egy párt. Peti a megismerkedésünkkor beavatott a tervébe – laza kapcsolatnak indult az egész, hisz nem tudhattuk, meddig lehetünk együtt. De hamar kialakult mindkettőnkben a „komolyan gondolom a kapcsolatot” érzés. Kezdetben úgy terveztük, én fél év múlva csatlakozom hozzá, de a koronavírus nemcsak az útirányt, hanem ezt is átalakította; így együtt indultunk el ezen a kalandon. De a kérdésre válaszolva: nem, nem untunk még egymásra.
Tóth Péter: Én makacsul ellenálltam a kapcsolatunk elején, hiszen egyedül terveztem az utazást. Pár éve elkezdtem jobban befelé figyelni, meditálni, tudatosabban foglalkozni a lelkemmel, és olyan jól alakult ez a folyamat, hogy úgy gondoltam, a túrával koronázom meg ezt a lelki fejlődést. Ez fogja feltenni az i-re a pontot. De az élet másképp alakult, és a második randinkon már Ausztriában sátraztunk öt napot, és megbeszéltük az élet nagy dolgait. Ez alapozta meg a kapcsolatunkat, bár volt egy őrlődős szakaszom, pár hónap, amit nagyon nehezen viseltünk mindketten. Nem tudtam, hogy hogy legyen... De végül megbarátkoztam a gondolattal, hogy nem egyedül leszek, és most már el se tudom képzelni, hogy ne Cilivel éljem át ezt a kalandot. Persze az összezártság miatt vannak húzós pillanatok, de ez is csak megerősít minket. Már minden lepel lehullt, és olykor a helyzet is megkívánja, hogy nem lehetünk szégyenlősek egymás előtt. Nincs hova elrejtőzni, itt nem lehet színészkedni, és már a fogunk fehérjét is kimutattuk. Sok mindent megtapasztaltunk együtt, legyen az egy veszélyes pillanat, elakadás az autóval vagy fenyegetettség-érzés. Azt szoktuk mondani, hogy ha ezt az utat túléljük, akkor családot alapíthatunk, vállalhatunk gyereket, hiszen mindent tudunk egymásról.

Cívishír: Rengeteg új ízzel ismerkedtek meg. Gondolom, a töltött káposztáért még nem csorog a nyálatok.
Tóth Péter: Egy jó húslevest vagy rántott húst ennék, de nem gondolok rá napi szinten. A Balkánon istenien főznek, igazi kánaán. A grúz, a török konyha is nagyon finom, és kiderült, van élet a görögsalátán túl. A legtöbb ember szereti a hasát, mi sem vagyunk ezzel másképp. Amikor pedig úton vagyunk, akkor Cili főz tésztát, kuszkuszt, rizst, rizottót. Bármit, amihez nem kell sütő.
Fazekas Cecília: Nekem karácsonykor hiányzott a töltött káposzta, meg anyukám néhány fogása, de máskor eszembe se jutott. Szerelmes vagyok az új ízekbe – örülök, hogy ennyi félét kipróbálhatok, gyűjtöm a helyi recepteket, hogy később beépíthessem a saját konyhaművészetembe. Ami meglepő volt, hogy a Vegeta nem csak a mi konyhánk elengedhetetlen alapanyaga, és az is, hogy az egyik grúz közértben kaposvári volt a legdrágább, prémium szalámi. Korábban még nem is hallottam erről a termékről, de nagy büszkeséggel készítettem róla fotót, és küldtem haza a szeretteimnek.

Cívishír: Mikor éreztétek, hogy kiléptetek a munka világából, a hétköznapokból, és csak a pillanatnak tudtatok élni?
Fazekas Cecília: A nyáron voltunk Lefkádán, és megálltunk pár napra a tengerparton Akkor pihentek a kamerák, és csak élveztük a napsütést, a meleget, azt, hogy találkozhattunk, beszélgethettünk más utazókkal. Ezen túl igyekszünk minden napból kivenni a legjobbat. Amikor lemegy a Nap, és elsétálunk arról a helyről, ahol jó felvételeket készítettünk, akkor utólagosan megpróbáljuk feldolgozni a látottakat. Hiszen amikor fotózunk, a témára koncentrálunk, arra, hogy minél változatosabban örökítsük meg az adott helyszínt, és nem a látvány befogadására fókuszálunk. Igyekszem megélni a pillanatot akkor is, amikor egy hegyre menetelünk, ha csak sétálunk, és akkor is, ha szenvedek lelki, fizikai vagy szellemi fáradságtól.
Tóth Péter: Amikor elérünk egy nagyon magas kilátópontra, amikor leesik az állam a látványtól és felkiáltok, „Hú, de jó, hogy eljutottunk ide!” Olyankor van pár pillanat, amikor nagyon, de nagyon hálás vagyok. Aztán rádöbbenek, hogy más, „normális” ember órákig élvezi ezt, de nekem máris nyílik a kameratáskám, és elkezdődik a dokumentálás. Igyekszünk abba a nagyjából egyórás időablakba érkezni, amikor mi tökéletesnek gondoljuk a fényviszonyokat a természetfotózáshoz. Majd ha a munka lement, a naplemente után sétálunk le a hegyről, akkor megy ki belőlünk a drukk. De autóvezetés közben is szoktak nyugalmas pillanataim lenni, amikor szól egy jó zene, csavargatom a kormányt és élvezem, hogy élek.

Cívishír: Volt, hogy úgy éreztétek, nem bírjátok a strapát, és hazajöttök?
Tóth Péter: Nem holiday üzemmódban kezdtük a túrát, pedig azt terveztük, hogy két hétig nem vesszük elő a kamerát, csak élvezzük a szeptemberi horvát tengerpartot. Már a második este egy hegytetőn voltunk a 6-8 Celsius-fokos éjszakában, és reggel 6-kor kezdtük a fotózást. Át kellett állnunk egy teljesen más életre, arra, hogy nincsenek fix pontok a mindennapjainkban, nem csörög a vekker. Egészen más jellegű gondjaink vannak, és csak az a biztos, hogy semmi sem biztos. Az utóbbi években eléggé kiegyensúlyozott voltam, de a felkészülési időben sokat stresszeltem. Azt gondoltam, ha elindulunk, kisimul minden, de akkor szembesültünk az egyéb problémákkal. Rengeteg autóval kapcsolatos dolgot kellett megoldanunk, volt, hogy a járvány miatti lezárások hátráltattak minket, máskor fogorvoshoz kellett menni. Fél év után hangzott el először, hogy „én inkább hazamegyek”, de nem volt komoly szándék mögötte. Sokan egy nyaralásnak gondolják ezt a túrát, és nem látják, mennyi küszködés van mögötte, mennyi kihívással kell szembenéznünk. De úgy gondolom, ezek csak színesítik az utat. Bár az is igaz, hogy amikor munkahelyem volt, amikor egyik külföldi út követte a másikat, amikor konferenciákra jártam, akkor sem éreztem magam annyira elfoglaltnak, mint most. Rossz a koronavírus, de a mi utunkat pozitív irányba terelte, hiszen ha a hátizsákos útba vágunk bele, akkor abba már belekeseredtünk volna.
Fazekas Cecília: Csigolyatörést szenvedtem Ksamil mellett. Akkor szívesen lettem volna mindenhol máshol, mint Albániában, a tiranai kórházban. Nem gondolkoztam el rajta, hogy haza kellene menni, hiszen minden doktor az orvosi egyetemen szerezte a diplomáját, így biztos voltam benne, Albániában ugyanolyan jó kezekben vagyok, mint Magyarországon. Talán ha nem éreztem volna Peti mérhetetlen támogatását, akkor azt mondtam volna, szeretnék anyával lenni, de nem így történt. Mindent megkaptam, amire szükségem volt, és biztonságban éreztem magam. Volt pár nap, amíg nem volt egyértelmű, újra fogok-e járni. Ott megcsapott minket annak a szele, hogy haza kell menni, mert akkora a baj, hogy nem tudunk továbbmenni. Szerencsére rendbe jöttem, bár a hideg és a szél miatt hamar megfájdul a hátam, de már tudok cipelni is.

Cívishír: Találtatok már olyan helyet, ahol le tudnátok élni az életeteket?
Tóth Péter: Az egyik görög hotelben készítettünk fotókat, videókat. Nagyon jóban lettünk a tulajdonossal, felajánlotta, addig maradunk, ameddig akarunk. Végül két hetet töltöttünk el nála. Egy kis hegyi faluban, gyönyörű helyen voltunk, és el is kezdtünk beszélgetni róla, mit tudnánk ott csinálni. Kérdezgettem is a tulajdonost, nincs-e szüksége egy angolul jól beszélő managerre.
Fazekas Cecília: Bulgáriában, Rodopéban egy hegyi szálláson ragadtunk. Annyi hó esett, hogy az autót másfél óra alatt ástuk ki. A szállodában csak a tulajdonos és mi voltunk, így én mosogattam, a főnök pedig főzni tanított. Mondta, ha ez a világkörüli út véget ér, vagy elmegy tőle a kedvem, netán nincs már hova utazni, akkor szívesen lát minket, és ott otthonra lelhetünk.

Cívishír: Összeszámoltátok, mennyibe fog kerülni a túrátok?
Tóth Péter: Amikor még Új-Zéland, Ausztrália, Hawaii és Latin-Amerika volt a terv, akkor kiszámoltam, mennyiből fogok megélni. Amikor végre a számlámon volt ez az összeg, megnyugodtam. Az utazók a neten utánanézhetnek, mennyibe kerül egy nap az adott országban, városban. Természetesen ez az igények függvényében változik. Így, hogy végül lakóautóval indultunk el, és még főzni is tudunk benne, viszonylag olcsón kijövünk, 150-200 ezer forintból havonta. Ám nem ajánlom, hogy bárki világgá menjen úgy, hogy nincs megtakarítása, hiszen bármikor történhet valami. Baleset, lerobban az autó, és ha szükség van néhány százezer forintra, annak ott kell lennie, különben az egész utazás folyamatos szorongás lesz. Én is és Cili is imádtuk a munkánkat, tudtuk, hogy fél év utazgatásért nem áldoznánk fel azt. Szerintem elég jól sáfárkodunk, szerencsére az elmúlt egy évben semmit nem kellett nélkülöznünk: jókat eszünk, olykor iszunk.
Fazekas Cecília: Akiknek nincs sok megtakarításuk, de mégis el akarnak indulni, azoknak üzenem, hogy az étkezésen való spórolásból sportot lehet űzni. Én nagyon élvezem, hogy a lehető legolcsóbb alapanyagokból a lehető legfinomabbakat esszük. Cukorbeteg vagyok, és elmondhatom, sokkal jobban vagyok, mint otthon voltam. Megszerettem a zöldséget, kiegyensúlyozott életet élek, sokat mozgok.

Cívishír: A cél továbbra is Mongólia?
Tóth Péter: Utána bonyolult autóval utazni. Már Iránba is kell egy speciális dokumentum, hogy kocsival folytathassuk az utat, de például Kínában, Vietnámban vagy Thaiföldön fizetni kell az autó után. Mongólia után eljuthatnánk az oroszországi Vlagyivosztokig, esetleg onnan komppal Japánba, vagy az autót hátrahagyva Ulánbátorból elrepülnénk Új-Zélandra, és egy új mikrobusszal mennénk tovább. Még nem tudjuk, merre vezet az utunk, és ne feledjük, anyagi limit is van. Szépen épül a fotós, videós projekt, és ha a későbbiekben erre felépíthetjük a megélhetésünket, akkor a határ a végtelen. Aztán pedig kezdjük elölről.

Cívishír: Meséljétek el az eddigi legjobb élményeteket!
Fazekas Cecília: A helyszínre már nem emlékszem, de egy fotózás után a kocsi felé tartottunk, amikor Peti kijelentette, örül, hogy így alakultak a dolgok, és ott vagyok vele. Akkor nagyon boldog voltam! Utazás szempontjából Törökország, hiszen a családdal többször is voltam ott, és amikor együtt beléptünk az országba, elkezdtük felfedezni – az igazi hazatérés volt számomra. Fotós szempontból, amikor megkaptam az első levelet, hogy tetszik a látásmódom, az, amit alkotok, és szeretnék, ha a képeimen keresztül bemutatnám a hoteljüket.
Tóth Péter: Lelki szempontból egyértelműen az, amikor a baleset után kiderült, Cilivel minden rendben lesz. Nagyon kiélezett szituáció volt, hiszen elindulsz életed nagy álmán, és egyiketekkel valami szörnyűség történik. Örültünk, hogy él, hogy tudjuk folytatni az utat. Aztán amikor Görögországban megtudtuk, Grúzia kinyitja a koronavírus miatt lezárt határait. Nagyon élveztem, hogy eljutottunk Görögországba, de én világgá akartam menni... Az örömhírtől végül táncoltam, ujjongtam, ugráltam, és végül most itt, Grúziában is naponta érnek szép élmények. Sőt, itt éreztem először, hogy most már elég messze vagyok az otthonomtól. Cilit az őszi levélhullás is ki tudja elégíteni, nekem viszont kellenek a csúcsélmények. Ezek hajtanak. De volt, hogy több mint egy hétig csak sétáltunk fel egy hegyre, sátorban aludtunk, remek idő volt, és szinte minden percben hálát adtam azért, hogy szívom és fújom a levegőt. Ilyenkor elfog a teljesség érzése, és tudom, mindent így kell csinálni – a helyes úton vagyok.

Cívishír: Mit tanított nektek az út?
Tóth Péter: A túra előtti fél évben volt időm gondolkodni, híreket nézni és azt láttam, rossz irányba haladnak a dolgok. Úgy gondoltam, itt nem lesz fék, hanem egyszer csak valaki megnyom egy nagy piros gombot, és újraindul az egész evolúciós folyamat. Nem úgy kell elképzelni, hogy egész nap depressziós voltam, csak pesszimista érzések kavarogtak bennem. Ám az úton csupa jókat tapasztaltam az emberekkel kapcsolatban, és ez visszaadta a reményt. Mindig volt egy segítő kéz, amit önzetlenül nyújtottak felénk. Az elmúlt egy évben senki nem akart meglopni, átverni, kirabolni. A mögöttünk lévő nyolc ország mindegyikében volt baj az autóval, a navigációval, de megnyugtató volt az emberek segítőkészsége. Én mindig így éltem, és ez jó visszacsatolás.
Fazekas Cecília: Azt, hogy nem kell Thaiföldre, a Maldív-szigetekre vágyni. Ha az embernek kevesebb pénze van, akkor Albánia, Macedónia, Bulgária is tökéletes választás lehet. Utóbbin négyszer utaztam át, soha nem gondoltam, hogy hosszabb időt el lehet ott tölteni, aztán nekünk sikerült két és fél hónapot. A másik, hogy a legapróbb pillanatot is meg kell élni, és értékelni az őszi napsütést, a kirándulást, vagy épp a sziklás hegyvonulatot, hiszen ezek az élmények fogják boldoggá tenni az életünket, nem a tárgyak.

Fogarasi Renáta