Túlélni a járványt Debrecenben: kinyitottuk a gyerekbarát kocsma panaszládáját

A kis kocsmákra úgy általában is rossz idők járnak, nemcsak a koronavírus-járvány miatt. Úgy tartják, a szocialista Magyarország öröksége, hogy a rendszerváltás óta is világbajnokok vagyunk az egy négyzetméterre eső ivók számában, bár az előnyünk évről évre kopik, mert a kapitalizmus kegyetlen sajátja, hogy a kicsik lassan, de biztosan eltűnnek a süllyesztőben. Ezért féltjük a kis kocsmákat. Igen, a kocsmákat! Az is súlyos örökségünk, hogy legtöbbünk pejoratív értelmet társít hozzá, ezért  ma már általában valamilyen „pubos” elnevezéssel különböztetik meg az egyik kocsmát másiktól, pedig csak annyi a különbség, hogy a pubokban a pult mögött jellemzően nagyobb a mellbőség és azzal arányosan drágább az ital is.

A magyar lakótelepi folklór bukéja azonban a panelházak tövéből ered. Debrecen nyugati városrészében, a Tócóvölgy és a jégcsarnok találkozásánál végzi rendkívül komoly közösségi küldetését Kicsi Teázója. Azaz végezné, ha nem lenne itt a nyakunkon a koronavírus és a vele járó országzár.

Kint blatt, bent darts, foci mindenhol

 A Teázóban „békeidőben” hamisíthatatlan a kocsmai hangulat. Kicsi a tér, de annál nagyobb a szenvedély és a szomjúság. Milyen egy átlagos hétköznapi este? Az első asztalnál verik a blattot, egyik szemmel az osztót és a lapokat, a másikkal a pult fölötti tévét figyelik, mert pörög a Milan-Sassuolo, a másik készüléken az Inter-Parmát követik, mert abban is van némi anyagi érdekeltség, de a 90. percben szerzett lesgól elviszi az összes szelvényt. Mindig ez van! Majd visszajön a pénz fájeren. Vagy nem. Bent, a teremben dartsoznak, de fél szemmel ott is a focit nézik. Foci nélkül nincs élet a Teázóban. Kicsi, azaz Kovács pultos stoplissal a lábán született, és ki tudja, most hol lenne, ha nincs az a komoly sérülés fiatalon? A focis múlt azért megedzette, ide-oda ugrál, egy személyben pultos, pincér és takarító. Most éppen munkanélküli. A Teázó tudniillik öt hónapja zárva. Csavaros fagyi sem kapható.

Mi a logika?

– Valaki meg tudná magyarázni nekem, mi a logika abban, hogy nekem tíz-tizenkét embert nem szabad vendégül látnom, de mellettünk, a Lidlben reggel hattól este hétig annyian vannak, hogy egymás tyúkszemét tapossák az emberek? Ott nem terjed a vírus, csak a kis kocsmákban? Vagy édesanyám egyszemélyes virágboltjában?

– teszi fel a költői kérdést beszélgetésünk kezdetén Kovács Tibor, a Teázó gazdája, aki az országzárral kapcsolatos véleményét a közösségi oldalon sem titkolta.

– Én nem politizálok, nem pártpolitikai alapon mondom a véleményem, hanem az értetlen, hiábavaló kormányzati intézkedések ellen emelem fel a hangom. A gyönyörű vasárnapi napsütésben, esküszöm, ki akartam nyitni. Mondtam magamnak, nem érdekel, mi lesz a következménye, lemegyek, és kinyitom a kocsmát! Aztán valami visszatartott, de a mély csalódottság nem enyhül, hanem egyre inkább erősödik. A törzsvendégekkel, akik évtizedes barátaim, így is, úgy is találkozunk, mégpedig nap mint nap, csak nem a Teázóban, mert ott ugyebár „terjed a vírus”

– így Kovács Tibor, akinek – számításai szerint – mintegy másfél millió forint bevételkiesése keletkezett tavaly március óta. A vendéglátás kivéreztetése zajlik, teszi hozzá, tavasszal két hónapra zárták be őket, most pedig már öt hónapja, november óta van lakat az ajtón. A sporolt pénzét felélte, egyre dühösebb.

– Egy év alatt hét hónap! Gondoljon csak bele mindenki! Ha magasabb lenne a bérleti díjam, már „kapufa” lenne nekem is. Azt mondják, vehetek fel hitelt. Köszönöm, nem kérek! Még akkor sem, ha kamatmentes. Még több adósságom legyen? Nem kérek én segítséget az államtól, csak annyit, hogy hagyjanak dolgozni

– mondja Kovács Tibor, aki – ha döntéshozó lenne – a kis kocsmákat semmiképpen sem zárta volna be, csak a nagyokat, ahol sok-sok ember megfordul. Ésszerűtlennek tartja a Maradj otthon! mozgalmat, kínjában nevet, és azt mondja: mintha meg lehetne tiltani egy faluban a szomszédolást…

– Aki fél, az ne menjen sehová! – ennyivel el lehetett volna intézni ezt az egészet. A krónikus betegeknek eddig is vigyázniuk kellett magukra, az általános higiéniai szabályokat eddig is betartottuk

– mondja határozottan Tibor, aki reméli, ha egyszer végre eljön a nyitás napja, akkor legalább nem követelik meg az este hét órai zárást, mert azzal semmire sem mennek. Együtt érez a családos vendéglátósokkal, azt mondja, ő összehúzza a nadrágszíjat, és valahogy kihúzza a végsőkig, de akinek gyerekei vannak, már minden bizonnyal váltott, hogy el tudja tartani a családját.

– Rengeteg ismerősöm, pultosok, pincérek és szakácsok munkahelyet váltottak, mert a családot etetni kell. A vendéglátás ingoványos talaj lett, mi van, ha jön majd ősszel a negyedik hullám, aztán az ötödik, vagy jönnek majd újabb vírusok, újabb mutánsok? A bizonytalanra nem lehet alapozni a családi életet. Éppen ezért nagyon sokan nem fognak visszajönni a vendéglátásba, ha megérjük a nyitást. Még ha nem is keresnek most jobban, az legalább biztos!

– tette hozzá keserűen Tibor, aki nagyon kíváncsi, hány kis kocsma nyit majd ki az országzár feloldása után. Szerinte sokakat tett tönkre a járvány, és jóval kevesebb vendéglátóhely lesz a jövőben, mint eddig. A Teázó azonban mindenképpen kinyit. Mert amikor novemberben bezárt, ott maradt sokak lelke.

Cs. Bereczki Attila