Isten mindig ikszre játszik

Tősgyökeres debrecenieknek és messziről jött embereknek is tud újat mondani a cívisvárosról a 33 éves Horog Máté, aki városjáró sétáin több nézőpontból is bemutatta már a települést az érdeklődőknek. A City-Legends.Com, valamint a Debreceni Új Propaganda megálmodójával túráiról, szociális munkásságáról, terveiről és a szenvedélybetegekről is beszélgettünk.

Cívishír: Sok debreceni a városjárások vagy a képeslapjaid által ismer. Honnan jöttek az ötletek?
Horog Máté: Rajzból érettségiztem, majd egy művészeti gimnáziumban részt vettem pár különórán. A festőművész tanárt nem nyűgözték le a munkáim, ellenben a saját középiskolámban elismertek, és biztattak az alkotásra. Sajátos látásmódom volt már akkor is, a gyermeki világot szerettem megidézni műveimen. A Debreceni Új Propaganda létrehozása 2011-ben indult el, mert gondoltam, jó lenne, ha volna egy új szemléletű városimázs, így elkezdtem képeslapokat és hűtőmágneseket gyártani, amiket a saját rajzaim díszítettek. Később ebből nőtte ki magát a City-Legends.Com. Elkészült a honlapom, és abban az időben jött létre a városjárás terve is: voltam korábban többek között Párizsban, Prágában, ahol szellemtúrákat szerveztek, és azt láttam, hogy ezek ott működnek. Előtört belőlem a debreceni bezzegség, miszerint nekünk ne lennének ilyen történeteink? A Debreceni Református Kollégium tanulójaként plusz ihletést kaptam a legendák kutatásához, ott ismerkedtem meg például a garabonciás diákok történetével, a Csokonai- és Hatvani-kultusszal, melyek szerves részei lettek későbbi tevékenységemnek. Első sétámba az addig összegyűjtött ismeretanyagot gyúrtam bele, kiegészítve a családi legendáriummal, mely történetek nagy hatást gyakoroltak rám. Ezeket tematikába szedve, egy bel- és külváros sétaútvonal jött létre, majd ezek egyesítéséből született meg 2013-ban az első városjárás. Mivel nem vagyok idegenforgalmi szakember, ezért megkerestem egy túravezetőt, leszerződtem vele, de ez holtvágánynak bizonyult. Féltem, mi van, ha ez az anyag nem ér annyit, hogy az embereket megmozgassam, így a tervből akkor végül nem lett semmi. Sokáig a fiókban porosodott, majd évekkel később, 2017-ben végre létrejött az első séta. Azon a nyáron találkoztam az Európa Kulturális Fővárosa pályázatának munkatársaival, akik tudták, hogy terveztem egy ilyen sétát és javasolták a megvalósítást. Megmutattam a tervvázlatokat az Alföldi „Szellemes” Városjárásról, amelyek zöld jelzést kaptak, így 2017-ben végre élőben is debütált az első túra.

Cívishír: Az Alföldi Bűnösváros-járás már nem volt ennyire könnyű feladat.
Horog Máté: Debrecen város és a bűnözés kapcsolatának mélyebben utána kellett néznem, de szerencsére kaptam segítséget a kutatásaimhoz. A Méliusz Juhász Péter Könyvtárban, a helytörténeti részlegen őriznek egy kéziratot, amely régi bűncselekményeket dolgoz fel. A majdnem háromezer oldalas anyag egy nyugdíjas rendőr 10 éven át tartó kutatásait tartalmazza, csokorba szedve a helyi bűntetteket. Akkor még nem tudtam, hogyan fog alakulni a séta, de a kutatás vitt magával, idővel pedig körvonalazódott az esemény is. Ezen tematikájú városjárásokra túljelentkezés van, általában a meghirdetett létszám háromszorosa szeretne jönni.

Cívishír: Az Alföldi Cívis és a Forradalmi Városjárások hogyan jöttek létre?
Horog Máté: A Cívis Városjárás a Déri Múzeummal karöltve jött létre, így az intézmény helytörténeti tárlata is bekerült a sétába. A debreceni bezzegséget szerettem volna bemutatni, a cívisvárosi büszkeséget és ennek 800 éves gyökereit, a sokat emlegetett cívis jelző kialakulását, és hogy mit is jelent a fogalom: cívisváros. Ehhez is terjedelmes mennyiségű szakirodalmat néztem át, hogy összeálljon a Déri Múzeumtól a hajdani Cegléd utcai temetőig tartó séta. Ekkor már – a téma okán is – fokozott tudományos igényességgel néztem utána az adatoknak, nem egyszerűen csak városi legendákat akartam átadni. A Forradalmi Városjárást a Méliusz Könyvtár felkérésére szerveztük, középpontjában az 1849-es történések idejében Debrecen város hétköznapi, politikai, társadalmi életével. A kutatások során kiderült, minden korszak másként értelmezte az akkori történéseket, én is árnyaltabb képet kaptam arról az időszakról. Ezeket pedig a koronavírus miatt az öt részes Alföldi Virtuális Városjárás követte, amelyek a történelem során kialakult járványokat ölelik fel Debrecen vonatkozásában. 

Cívishír: Kutatásaid során mit tapasztaltál, mennyit változott a világ?
Horog Máté: Minden sétának van egy kis mítoszromboló szerepe is a látókör tágításán túl. A séták alatt sok olyan téma felszínre kerül, amikről ma már nem szívesen beszélünk. Manapság nem szokás elővenni annak a rendőrfőnöknek a fényképét, aki a zsidók deportálásánál jelen volt, és nem nézünk utána, ki vezényelte le ezt Debrecenben. Ezen alkalmak nem arról szólnak, hogy katasztrófaturistaként szemlélődjünk, hanem, hogy rámutassunk, ezek az események is részei a történelmünknek. Miután a debreceni TEDx szervezői felfigyeltek a sétákra, felkértek, hogy tartsak előadást a témában a TEDx Debrecenen, mert tetszett nekik a városhoz való hozzáállásom. A tevékenységünket, így a városjárásokat művészeti projektként definiálom. Nem csak egy idegenforgalmi nevezetességeket bemutató programelemnek, nem csak egy grafikai vállalkozásnak, hiszen ezeknél mindig többet akartam adni. Ahhoz, hogy ez élővé váljon, hozzájárult a személyes és szakmai egymásra találásunk a feleségemmel, aki több minden mellett fényképészeti alkotásaival is csatlakozott a projekthez. 

Cívishír: Ma már egyre többen szerveznek hasonló városjárásokat. Elindult egyfajta konkurenciaharc közöttetek?
Horog Máté: Természetesen szemléletbeli különbségek mindig adódhatnak, de láttunk rá esélyt, hogy akár közösen is alkothatunk valamit. Voltak és vannak is együttműködéseink, akár a virtuális városjárások kapcsán, de kértek már fel például logó megtervezésére is. Többekkel karöltve tavaly szerettünk volna létrehozni egy kis közösséget, egy debreceni kör jellegű szerveződést, ahol havonta egyszer összegyűlnek a Debrecenért tenni akarók, eszmecserét folytathatnak és elmondhatják a városhoz kapcsolódó élményeiket. Célja lehetne talán a közös érdekek mentén létrejövő társadalomjobbító szándék is, azonban ennek megszületése egyelőre várat magára. 

Cívishír: Nagy lokálpatrióta vagy, több városi projektben is részt vettél.
Horog Máté: A Facebookon van pár mondat, amivel definiáltam magam, ez így szól: „Vagyok Ős-Debreceni: Édesanyám, édesapám debreceni, nagymamám tiszavidéki, apai nagymamám berettyóújfalui, nagypapám debreceni-aradi-erdélyi-uzoni s valami olasz, apai nagypapám debreceni, meg ahonnan csak származni lehet. Barát itt is volt, majd ott lett, vagy jött ide és ment Pestre. Én kelet-közép-nyugati vagyok. De délinek nézek ki. Észak? Az otthon kelet-észak.” Ez kissé Ady után szabadon, de benne van, hogy honnan is jöttem. Mindig volt bennem önkifejezési vágy, de nem a klasszikus színészkedés vonzott – bár abban is kipróbáltam magam –, hanem valami mást akartam. Többen a Meteor mozi 100. születésnapja kapcsán találkozhattak velem először „nagy nyilvánosság” előtt: 2011. október 1-jén ünnepeltük a nagy napot. Akkor még nem volt romkocsma Debrecenben, nem volt Hal köz, Ifjúsági Ház, így arra gondoltunk a barátaimmal, hogy létrehozunk egy közösségi házat. Láttuk, hogy eléggé darázsfészekbe nyúltunk, mert az épületet már rég hasznosítani akarták, de politikai vagy gazdasági ügyek gátat szabtak ennek. Építészt hívtunk, aki felmérte a mozi állapotát, végül letettünk róla, hogy ott valósítsuk meg az álmunkat, mert túl sok pénzbe került volna a felújítás és sajnos nem kaptunk támogatást sem. Ám ennek ellenére szerveztünk egy közösségi napot, aminek a lényege az volt, hogy kritika és támadás nélkül adjunk helyzetjelentést, többek között szociográfiai eszközökkel. Szociálpedagógiából diplomáztam, és akkor a Baptista Tevékeny Szeretet Missziónál dolgoztam, így az alkotó klienseim grafikáiból, valamint a saját képeimből kiállítást szerveztünk, közösségi munkában lefestettük a padokat, kitakarítottuk a környező utcákat, este pedig a Sesztina Galériában némafilm-vetítés volt egy jó barátom zongorakíséretével. Emellett jó pár éve kutatjuk hagyományait, szokásait a debreceni diákéletnek, többek között szimpóziumokat szervezünk. Megszületett egy könyv is a témából, de a kiadás még kicsit várat magára. Gyakorolni kell itt is a türelmet!

Cívishír: A Csonkatemplomról is van egy mókás történeted.
Horog Máté: 18 éves koromig nagyon tudatosan éltem az életemet, mondhatni minden káros szenvedélytől mentesen. Akkoriban felmerült, hogy művészeti irányba tanulok tovább, de nem éreztem elég elhivatottnak magam. Érettségi után néprajz szakra akartam bekerülni a Debreceni Egyetemre, de pár pont hiányzott a sikerhez, és ennek következtében kalandos év vette kezdetét: a cserkészetnek köszönhetően megismerkedtem a kistemplomi gyülekezettel, és mikor kiderült, hogy nem jutottam be az egyetemre, felajánlották, legyek én a harangozó a Csonkatemplomban. Rendben tartottam az épületet, adminisztratív feladatokat láttam el, hajnalonként pedig egy-egy buli nyomát tüntettem el az épületről és környékéről. Egyik este a barátaimmal felmentünk a templom tetejére, ám menet közben az én lábam beleakadt egy vasrúdba, amit persze rögtön visszatettünk a helyére, majd el is felejtettük. Másnap derült csak ki, hogy ez a mutatvány olyan jól sikerült, hogy a templom órája megállt, ugyanis az óraszerkezetet rúgtam ki a helyéről. Másnap a városi tévések kivonultak, az újságírók telefonáltak a lelkésznek, hogy mégis mi történt, a debreceniek kíváncsiak rá, miért nem jár a Csonkatemplom órája? Hívott a lelkész, kérdezte, mit tudok az esetről. Abban a helyzetben ez kevésbé tűnt mulatságosnak, de így az évek távlatából mindig jót mosolygok a történteken, és elő szokott kerülni a Szellemes Városjárásokon is.

Cívishír: Hivatásos színész ugyan nem lettél, de többször színpadra léptél.
Horog Máté: Viccesen azt szoktam mondani, azért nem lettem színész, mert Johnny Depp már minden olyan szerepet eljátszott, amit szerettem volna. Komolyabbra fordítva, a harangozás mellett sok szabadidőm volt. A barátokkal épp a hippi korszakunkat éltük, és egy házibuliban felvetődött az ötlet, mi lenne, ha színre vinnénk a Képzelt riport... című darabot, amit abban az időben nem adtak a városban. Akkor elhasalt ugyan az ötlet, de pár héttel később a Vasutas Művelődési Házban játszották a darabot, elmentem megnézni. A jegyértékesítővel beszélgettem, amikor is megkérdezte, nincs-e kedvem részese lenni a csapatnak, éppen tagfelvétel van. Mondtam, egye fene! Felvételiztem, szerepeltem több előadásban, és teljesült az álom is, a Képzelt riport...-ban kaptam egy beugrós szerepet, amivel egyszer színpadra álltam. Mivel már gyerekként is jártam színjátszó körbe, így nem volt ismeretlen az a világ. Igaz, mindig negatív hős voltam: az Öregasszony és a halálból a halál, a Farkas és a bárányban a farkas, és így tovább. De úgy vélem, sok tekintetben összetettebb feladat eljátszani egy gonosz figurát, mint egy olyan pozitív hőst, akivel mindenki könnyebben tud azonosulni. 

Cívishír: 19 éves korodban egyetemista lettél, de nem néprajz szakos. Mi történt?
Horog Máté: Az ominózus év után szintemelő érettségi vizsgát tettem, de sajnos egy ponttal megint lemaradtam a néprajzról, ám felvettek szociálpedagógiára. Akkoriban még nem volt nagy elhivatottságom a szakmához, épp a színház és a cserkészet dominált az életemben, de semmi nem volt idegen számomra, ami emberi. Aztán, amikor egy év csúszással lediplomáztam, a szakdolgozatom írása közben kezdett igazán érdekelni, mit is tanulok valójában. A tolerancia, az empátia, a közjóért való tenni akarás alapvetően mindig is közel álltak hozzám, de nem tudtam, milyen eszközökkel tudom ezt megtenni. Amikor már pár hónapja munka nélkül voltam, az egyik szórakozóhelyen ültünk a barátaimmal és azon keseregtünk, hogy mihez is kezdjünk az életünkkel; ekkor odajött hozzánk egy srác. Elmondta, ő jár egy bizonyos helyre, időnként igénybe vesz egy szolgáltatást, tudja, hogy ott munkaerőt keresnek. Kiderült, ez a hely a szenvedélybetegek nappali intézménye, a fiatalember pedig ott volt kliens. Így a kocsmai iszogatás közben kaptunk munkatippet, aminek köszönhetően az utam a baptistákhoz vezetett. 

Cívishír: A TED-es előadásodon ez nem került szóba...
Horog Máté: Egész életemben az önreflexiókat vizsgáltam, hogy mit miért alakítok, vagy miért is alakultak úgy a dolgok, ahogy. Igyekszem visszajelzéseket adni magamnak, hogy honnan hova tartok. A húszas éveim második fele erről szólt: a felismerések időszaka volt, és hogy ezeket hogyan kezeljem magamban. A TED-előadáson is erről a hozzáállásról beszéltem, hogy hogyan lehet olykor tudatosan élni; máskor pedig el kell fogadni, hogy van, ami felett nincs hatalmunk. Olyan típusú ember vagyok, hogy ha nem látom a fejlődést, akkor tovább lépek. Ez a munkám során is így volt. Mikor nem láttam perspektívát a nappali ellátásban, akkor Miskolcra költöztem. Az Ökumenikus segélyszervezetnél dolgoztam, családok átmeneti otthonában voltam családgondozó az Avas közepén. A sokak által lenézett környék szerintem nem rosszabb, mint a debreceni Csapó utca vagy a Fényes udvar. Az ablakomból az egyik oldalon a Bükköt, a másikon a tokaji hegyet láttam. Fél év után Szikszóra kerültem, a kistérségi szociális központban lettem családgondozó. Ez hazánk egyik leghátrányosabb országrésze, egészen Kassáig, a határig tartott az általam „felügyelt” terület. Nem volt ismeretlen számomra a szegénység, hiszen hallgatói éveim alatt rendszeresen jártam Hajdúhadházra, a debreceni Nagysándor-telepre – láttam a perifériákat. Ez is érdekesség, hogy mindig vannak visszatérő szimbólumai, motívumai az életemnek, sokszor kerülök vissza olyan helyekre, ahol korábban már jártam más szerepben. Abaújlakon én voltam a családgondozó, nyolc kistelepülés tartozott hozzám. Szanticska abban az időben az ország legkisebb települése volt, ott gyerekkoromban íjászversenyen voltam, oda jártam táborba. Akkor idilli helynek láttam, ám ez a való életben sajnos nincs teljesen így: megtapasztaltam, amikor felnőttként tértem vissza oda. Ez megjelenik például a bűnösváros-járásokon is, hiszen a sétán hallott információk által újfajta valóság tárulhat elénk, helyek és épületek, amik addig békésnek látszottak, akár súlyos történeteket is rejthetnek.

Cívishír: Most azonban már újra Debrecenben dolgozol, ismét más munkakörben.
Horog Máté: Borsodban beindítottuk a támogatott lakhatási programot, majd a kollégák elkezdték Debrecenben és Gyulán is a szervezést: kialakult egy erős szakmai stáb. Humánus, közösségre építő szolgáltatást indítottunk, a közösség erejét vontuk be abba, hogy a szenvedélybetegek fel tudjanak épülni a függőségükből. 2015-re sikerült egy teljesen új szolgáltatást elindítanunk, de mivel a magánéletemben is változás állt be, így gyakran jártam haza. 2017-ben már a miskolci és a debreceni házat is én vezettem, ezek mellett Budapestre jártam dolgozni, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Kft. szakértője voltam, Kelet-Magyarországon az egyetlen. Tavaly novemberben egy konferencián találkoztam egy korábbi kollégámmal, aki a gyermekvédelemben dolgozik, nevelőszülői hálózatnál vezető. Én akkor már tudtam, hogy az elmúlt hét évet szakmailag le kell nulláznom, és mindent elölről kell kezdenem. Éreztem, ha maradok, nem tudok tovább fejlődni a munkámban, így váltottam, ma már én is a gyermekvédelemben dolgozom. Ez is összekapcsolható a grafikusi hitvallásommal, hiszen igyekszem a gyermekekre jellemző tiszta tudattal szemlélni a várost, és ehhez mérten alkotni. Itt most új utak, kihívások várnak rám, de az elmúlt néhány hónap tapasztalata már meggyőzött döntésem helyességéről.

Cívishír: A Szikszó környékén látottak mit váltottak ki belőled?
Horog Máté: Sokkal jobban ki lehetne aknázni a környék adta lehetőségeket. A szikszói kistérség szerintem Magyarország egyik legszebb vidéke, jó természeti adottságokkal rendelkezik, infrastrukturálisan kellene fejleszteni és erősíteni a humánerőforrást. Úgy gondolom, lehetne mit csinálni, csak megfelelő módszerekkel kell hozzányúlni a teendőkhöz. Sokszor azt az erőteljes tendenciát látom, hogy néhány évenként változik a szemlélet, új módszerek jönnek a szociális területen, amik adott esetben az addigiak szöges ellentétei. Ez szerintem nem túl célravezető. Nem főként ideológia alapon kellene a dolgokat szervezni, látni kellene hozzá az egyént is a sorsok mögött.

Cívishír: Mennyire jó nekünk, hogy a szenvedélybetegeket vissza akarjuk integrálni a társadalomba? 
Horog Máté: Ahhoz, hogy egyáltalán integrációról beszéljünk, ismerni kell az egyént és a szenvedélybetegségét is, ezt követően beszélhetünk bármiféle segítségnyújtásról. Máshogy kell gondolni a szenvedélybetegségre vagy a pszichiátriai betegségre. Egyik sem Istentől vagy embertől messze álló állapot, hogy rettegni kelljen. Mi egy felépülésközpontú programot vittünk. Én is azt a mentalitást képviselem, ami arról szól, hogy a szenvedélybetegség olyan, mint bármelyik krónikus betegség. És ugyan nem lehet meggyógyulni belőle, de a megfelelő szabályokkal, módszerekkel és keretrendszerrel, együtt lehet élni vele. Mi az alapján értelmeztük a szenvedélybetegséget, hogy biológiai, pszichológiai, szociális és spirituális lényként működünk, és így ez a betegség ezen területek mindegyikét érinti. Vagyis genetikailag nem lehet bizonyítani azt, hogy hol van elváltozás, de persze vannak hajlamosító tényezők. A lelki és szociális dolgok is jelen vannak, ám nem lehet kijelenteni, hogy például ha az apám ivott, akkor én is inni fogok. A kedvenc példám: ha elmész lagziba, még ki sem szállsz a kocsiból, máris nyomják a kezedbe a pálinkát. Ez egyrészt jó érzés, hiszen növeli a társadalmi összetartozást, mondhatni van egyfajta kohéziós ereje. Viszont ha már többet iszol a kelleténél, és az asztal alatt vagy, mert berúgtál, akkor ujjal mutogatnak rád és kérdezik, hogy lehet ilyet csinálni. És ott van a spirituális oldala is, hogy miért vagyok, ki vagyok, hova tartok, vannak-e céljaim? Alapvetően, ha bármely területen hiba lép fel, első lépésként fontos a felismerés. Ha ez megvan, akkor jöhet létre az elfogadás és megértés, így pedig a függőség velejáróit is könnyebb kezelni. Véleményem szerint az önsegítő csoportok hatalmas segítséget nyújtanak ezekben a folyamatokban.

Cívishír: A hétköznapokban az el nem fogadással találkozunk gyakrabban.
Horog Máté: Ahol nem hosszútávon gondolkodnak, ott ez a szemlélet. Miskolctapolcán találtunk egy alkalmas helyet a szenvedélybetegeknek, de lakossági ellenállásba ütköztünk, miszerint a társadalomra veszélyes embereket akarunk odavinni a nyugodt, polgári környezetbe. De Debrecenben, a Lencz-telepen is volt hasonló konfliktusunk. Ilyenkor sajnáltam, hogy a fenntartó visszakozott, és meggondolta magát. Persze vannak személyes kedvenc történeteim. Egy férfit például egy borsodi községből menekítettünk Debrecenbe, nemrég találkoztam vele. Azt mondta, ha nem hoztuk volna ide, már rég hajléktalan lenne, vagy halott, jobb esetben bedugták volna valami düledező falu széli házba. Ez a történet az egyik legpozitívabb eset ezen pályafutásom alatt. Rossz azzal szembesülni, hogy a segítő szférában is sokszor a számok és a pénz dominál, a szakma pedig kezd háttérbe szorulni. Ez az időszak olykor megterhelő volt ugyan, de az elmúlt évek sokkal gazdagabbá tettek lelkileg. 

Cívishír: Sok mindenben kipróbáltad magad. Most jó helyen vagy?
Horog Máté: Olyat soha nem csináltam, amit nem szerettem. Rengeteget tanultam a klienseimtől, szerintem nem véletlen, hogy akkor foglalkoztam szenvedélybetegekkel, amikor nekem is nagy szükségem volt az önismeretem fejlesztésére. Amikor a miskolci életem megváltozott, lenulláztam magam minden értelemben. Ha nem függőkkel foglalkozom, lehet, hogy kettétörik az életem, esetleg én is függő leszek. Focista, orvos, mérnök, szakmunkás is volt a klienseim között – láttam, hogyan törnek szét életek. Az pedig egy másik dolog, hogy sikerül-e felállni vagy sem. A hosszútávú gondolkodás itt nyer értelmet. A legnagyobb adomány, amit kaptam, az a lelki béke imája, vagyis hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, bátor legyek akkor, amikor tudok, és legyek bölcs, hogy felismerjem a kettő közötti különbséget. És felfogásom szerint lényeges a spirituálisnak azon része is, mely szerint, ha az ember megtalálja a társát, akit mellé rendeltek, minden értelmet nyer. Mondhatom, hogy a feleségemben megtaláltam azt a társat, akivel nemcsak a magánéletben, hanem a munkában is folyamatosan inspiráljuk, támogatjuk és kiegészítjük egymást, ezáltal segítve mindkettőnk lelki és szakmai fejlődését. Úgy érzem, jó helyen, jó úton vagyok.

Cívishír: Mit szeretsz a legjobban Debrecenben, és mit a legkevésbé?
Horog Máté: Érzésem szerint nem adja könnyen magát Debrecen. Ami mindig inspirálóan hat rám, hogy mindegyik történelmi kornak, művészeti ágnak van kötődése a városhoz. A már említett bezzegséget nem tudnám egyértelműen negatív jelzőként aposztrofálni, hiszen azt látom, hogy sokszor pozitív változásokat is hozott a cívis polgárok, így az én életembe is az évek során. Negatívumként talán azt tudnám megemlíteni – amit magamban sem feltétlenül kedvelek, de nyitottsággal „kezelem” –, hogy sokszor hajlamosak vagyunk gyanakvással tekinteni az újdonságokra. Talán jobban oda lehetne figyelni a helyi értékekre a város fejlődésénél, átépítésénél. A debreceniséget mindig a megújulás jellemezte, még akkor is, ha időnként ez vegyes eredményeket hozott. Irigylem például, hogy külföldön egy föld alól előkerült kis leletre is mennyire vigyáznak, és bánt, amikor azt látom, hogy nem tudunk a kincseinkre kellő alázattal figyelni. Ezért néha úgy érzem, az „elszalasztott lehetőségek” városa vagyunk, pedig véleményem szerint ezek a lehetőségek idővel megtérülnének. Reméljük, hogy a City-Legends.Com tevékenysége is hozzájárul ahhoz, hogy az itt élők és az ide érkezők minél több időt töltsenek el többrétegű városunk ikonikus és láthatatlan értékeinek megismerésével. Az egyéni látásmódunk igényes, művészi átadására törekszünk a grafikákkal, fotókkal és a sétákkal, valamint a közeljövőben szeretnénk megjelentetni egy kiadványt is. Egyszer felvetődött, hogy bővíthetnénk a csapatunkat, de a feleségem azt mondta, hogy ha nem én tartanám a sétákat, kiveszne belőlük mindaz, ami az egésznek a lényegét adja. Szerinte az a mozgatója és a lelke a városjárásoknak, hogy olyan őszinte lelkesedéssel adom át a történeteket, amelyből kitűnik, mennyire a sajátomnak érzem a projektet, és az ezzel járó missziós tevékenységünket. Igyekszünk a legjobb tudásunkat beletenni, és ahogyan a nejem mondani szokta, Isten mindig ikszre játszik, vagyis amit beleteszünk, azt fogjuk visszakapni!

Fogarasi Renáta