Gyerekkorában nélkülözött, ezért tudja, mit jelent az éhség

Decemberben volt nyolc esztendeje, hogy egy zömében nőkből álló társaság meleg ételt kezdett osztani hajléktalanok számára a Petőfi téren minden hónap utolsó vasárnapján. A jószolgálat nem korlátozódott a téli időszakra, miként jogosultságot sem kellett igazolni soha: aki kért, kapott.

A kezdeményezés mögött állók, vagyis a Kéretlen Figyelem – Debreceni Nők Közéleti Egyesülete civil csapat. Azt, hogy tagjaik között többen balos gondolkodásúak, nem teszik a kirakatba, de tagadni sem tagadják. Az elmúlt évek során a periféria más jellegzetes alakjai is feltűntek az ételosztásokon, így mára a hajléktalanok mellett a töltött káposztáért, ruha- és élelmiszeradományokért, jó szóért visszajáró kisnyugdíjasok, szűkösen élő nagycsaládosok miatt is felelősséget éreznek.

Puding korgó gyomorral

A Cívishír Szabó Zoltánnét, az egyesület alelnökét faggatta a tapasztalatokról, és arról, hogy ő maga miért csinálja.

– Egy ötgyermekes nyíregyházi családban nőttem fel harmadik leányként, gyakran nélkülözve. A nehéz körülmények egy életre meghatározták a gondolkodásomat. Meggyőződésem, hogy aki megteheti, annak valamilyen módon segítenie kell a szegényeket – mondja Ágika, kérésünkre felelevenítve, hogy 2012-ben a szocialisták nőtagozatának tagjai arról tanakodtak helyben, hogy miként fejezhetnék ki tevőlegesen ezt az odafordulást. Egyikük a hajléktalanellátásból érkezett, tudva, hogy a hétvégéken nem főznek a nincstelenekre. Adódott a teendő, saját zsebből megcsinálták száz főre havi rendszerességgel.

Ágika pontosan emlékszik, hogy milyen éhesen lefeküdni.

1950-ben született, az édesanyja a háziipari szövetkezetnél dolgozott, a gyerekek sorban jöttek egymás után, amikor az édesapja váratlanul meghalt. Egy szoba-konyhában laktak hatan, az édesanyja keresetéből kellett megélniük, nagyszülőkre sem támaszkodhattak. Így nem meglepő, hogy szegényesen ruházkodtak és az asztalra sem került nagyon más, mint krumplis, tésztás ételek. – Egy kivétel volt, a puding, amit anyukám nagy tételben készített, hogy valamivel megédesítse a szűkösséget. Egy kis tojással, cukorral kikeverte, nagyon szerettük, már csak azért is, mert az édesanyánk csinálta – meséli. Pudinggal azonban nem lehet jóllakni, így sokszor előfordult, hogy korgó gyomorral kerültek ágyba.

[Beillesztett cikk: Fél a hivataloktól? Akkor kérdezzen a Petőfi tériektől!]

Bár a társadalmi státusz szerinte ma meghatározóbb, mint az ötvenes-hatvanas években volt, Szabó Zoltánné a baloldalisága ellenére megjegyzi: amikor a három műszakban dolgozó édesanyja nagyobb lakást kérvényezett a tanácsnál, megkapta, hogy „előbb kell gondoskodni az ólról, utána a belevalóról”. – Megkülönböztetés és rosszindulat – szögezi le – akkor is volt. Viszont a kevésbé iskolázott, szakma nélküli rétegeket – folytatja – felszívták a tsz-ek és az állami nagyvállalatok, amelyek jobb megélhetést biztosítottak a mostani közfoglalkoztatásnál. Ágika nem is tudja megbocsátani, hogy a rendszerváltáskor éppen ezekkel az emberekkel nem törődött senki.

Ő maga egyébként a családja segítése érdekében 16 évesen gyors- és gépírónak tanult a mielőbbi pénzkereset reményében, csak utána, már a titkárnői munkája mellett diplomázott óvónőként. Hajdú-Biharba az agrárszakemberként dolgozó férje révén került, előbb Újlétán éltek, azután Debrecenben. Szabó Zoltánné a nyugdíjazásáig Hajdúhadházon dolgozott óvónőként, majd óvodavezető-helyettesként, ebben az időszakban is gyakran találkozott a peremen élők sokféle nyomorával.

– Nyilvánvalóan vannak, akik leginkább maguk tehetnek a lecsúszásról. De olyanokkal is találkozok, akik önhibájukon kívül kerültek kilátástalan helyzetbe. Azonban az okot megfejteni, kikutatni, piszkálni nem az én tisztem. Az én dolgom az, hogy segítsünk, amíg tudunk – hangsúlyozza, már a mostani ételosztásokra is értve. Szerinte elsősorban a kisnyugdíjasok azok, akiknél a pénzhiány sűrűn felveti: gyógyszert vásároljanak vagy ételt, vagy a csekkeket rendezzék, mert a három együtt nem nagyon megy. Ezért állnak be a sorba a Petőfi téren a büszkeségüket hátrahagyva.

A „kisemberekre” támaszkodhatnak

Mint büszkélkedik, a közösségi média (a digitális szájról-szájra) révén sokan megtalálják őket a legkülönbözőbb felajánlásokkal: az egyik ételt hoz, a másik a tálalásban segít, a harmadik könyveket osztana, a negyedik gyerekjátékokkal kedveskedne nagycsaládosoknak. – Az egyesület tevékenységében nincs politizálás, csak segítő civilek és rászorulók – hangsúlyozza, fájlalva, hogy bár tavaly is sok segítségkérő levelet küldtek szét tehetős helyi vállalkozóknak, de tőlük semmi sem érkezett. Szabó Zoltánné ezt az érdektelenségnek tudja be, pedig sokan adakozhatnának. A legtöbb segítséget – fogalmaz – a „még tartom magam”-típusú kisemberektől kapják. Előfordult, hogy valaki Izraelből látogatott el Debrecenbe, hallott róluk valahonnan és nem habozott pénzt adni, mondván, így biztosan rászorulók részesülnek belőle.

– A legelkeserítőbb és a legörömtelibb élményeim egyaránt a gyerekekhez kötődnek. Elsősorban paci családok jelennek meg, de hajléktalanoknak is van gyermeke. Egy-egy éhes kisfiút, kislányt már látni is nagyon rossz érzés. Ugyanakkor sok erőt ad, ha ők bújnak oda az emberhez azzal, hogy legközelebb is jönnek. Nyaranta fagylatot vásárlunk nekik, máskor csokoládét, ha telik a pénzünkből – közli. Aztán beszél két inspiráló élményről a közelmúltból. – Egy 40 év körüli, halmozottan sérült kisgyermekét egyedül nevelő szülőnek tudtunk segíteni sok-sok élelmiszerrel, ajándékokkal. Majd egy Budapesten élő, Debrecenbe karácsonykor hazalátogató fiú két családnak vásárolt meleg vacsorát szenteste. Ezek számomra a boldogsághormonok.

Hogy milyen gyakran találkoznak hasonló fiatalokkal?

– Ritkán, úgy látom, inkább a saját életükkel vannak elfoglalva. Nem nagyon veszem észre, hogy markánsan véleményt nyilvánítanának, hacsak nem kifejezetten őket sújtják valamilyen hátránnyal, mint az internetadó lebegtetésekor – feleli, hozzátéve, a felvállalt baloldalisága miatt őt még hátrány nem érte.  
Az ételosztás kitalálásakor nem volt határozott céljuk arról, hogy meddig csinálják.

Kinőtte magát a kezdeményezés, látjuk, hogy van értelme, ezért fel sem vetődött, hogy abbahagyjuk. Szükség is van rá, számítanak ránk, így amíg csak össze tudjuk adni a szükséges pénzt, folytatjuk, ígérte.

Ratalics László