Hirdetés

Cívishír-karácsony: háromgyermekes debreceni anyukának segítenénk

Cívishír

2019.12.01. 13:48

Cívishír-karácsony: háromgyermekes debreceni anyukának segítenénk
Renáta a fiúkkal: a 3 éves Dominik balra, a 4 éves Benjámin középen, a 6 éves Márk jobbra (Fotók: Cívishír)

Válás után talpra állni, amikor a legnagyobb fiú is csak hat éves, különösen nehéz. Most segíthet, ha szeretne.

Hirdetés

Hirdetés

Advent, vagyis: eljövetel.

Tizenhét éve dolgozom újságíróként. November elején általában van egy néhány napos időszak, amikor a főszerkesztő a szokottnál is sűrűbben és talányosabb arccal fordul a konyha és a számítógépe között. Ilyenkor a pályakezdők el sem mernek mozdulni az íróasztaluktól, hidegen verítékezve igyekeznek láthatatlanná válni abban a hitben, hogy  1. őket választja ki karácsonyi ügyeletesnek 2. valamilyen nagyon nyűgős, utánajárós témát sóz a nyakukba a főnök.

Pedig szó sincs róla. A főszerkesztő azért rója a köröket ketrecébe zárt oroszlánként, mert idő van: el kellene dönteni, hogy kihez vigyen majd ajándékokat decemberben a Tisztelt Olvasó Jézuskája. Merthogy van az olvasóknak egy különös, megmagyarázhatatlan szokása, ami megmaradt a közösségi médián innen, a bazári advent giccsén túl: szeretnek adni, segíteni, megosztani egy kicsit abból, amijük van.
Nem akarom megfejteni, hogy miért. Hála? Áldozat? Ima?

De tizenhét éve veszem át, adminisztrálom, pakolgatom, szállítom, továbbítom az ajándékokat a többi újságíróval, a barát-munkatársakkal, mint tavaly is Juliéknak, de sorolhatnám a karácsonyi utakat Nyírmártonfalvától Nagykerekin át Bárándig. Olykor kis levél is van a csomagolópapír mellett, ezeket szeretem a legjobban. Ismeretlenek írnak tulajdonképpen ismeretleneknek, jó, persze, az újságban, a portálon valamennyire bemutatják a szerkesztőségek a kiválasztott családot, de azért valljuk be, az mégsem olyan.

Vagy a valódi szükség láttán szavak nélkül is értjük egymást?

A főszerkesztőkre visszatérve, mivel koptatom már egy ideje a redakciókat, idén bátorkodtam elébe menni a nagy kérdésnek (Mondd, te kit választanál?) azzal a felvetéssel, hogy bízzuk ezt a debreceni szociális munkások megítélésére, javasoljanak ők. Náluk jobban nem nagyon látja azt senki, hogy kinél szorít a leginkább cipő, ugyanakkor tesz maga is a holnapért. Nem mellékesen legalább egy órácskára beengedi a nyilvánosságot az életébe. A városi család- és gyermekjóléti központnál végül azt mondták, ha segíteni szeretnénk, akkor Renátát ajánlják. Egy fiatal anyukát, aki három kisgyermeket nevel egyedül.

Két nappal később egy újkerti tizennégy emeletes kaputelefonját nyomom. A lépcsőházban felfelé nem tévesztem el az ajtót: a gyerekzsivaj az én lángos csillagom.

Renáta behív, a fiúk egyszerre pattannak fel az ebédlőasztaltól, mögöttük a nagymama, a volt férj édesanyja. Teljes értékű családtag, a legnagyobb segítség. A berendezés egyszerű, elhasznált, a fény sápadt. Nem úgy a srácok, akik tele vannak energiával. A nagymama ugratósan tesztelget, mert késtem pár percet. Nem tudom, hogyan csinálta, de sikerült Renátával háromnegyed órát beszélgetni a kisszobában úgy, hogy csak a legidősebb fiú, Márk csörtetett be és fészkelte magát az ölembe, míg ki nem terelték. Egyébként ő a legapásabb.

Renáta 31 éves, nem az a kitárulkozó, fecsegő alkat. Kicsit zavarban van, ami érthető, ezért is örülök, amikor időnk előrehaladtával egyre hosszabban pillant ki narancssárga keretes szemüvege mögül: meleg tekintetű, tiszta arcú nő. Története nem ritka, szívfacsaró sztori egymást érő drámai fordulatokkal. Hanem nagyon is jellemző, tipikus 21. század eleji élethelyzet, azt hiszem, nem csak Magyarországon.

Takarított, ahol mondták

Renáta szülei debreceniek, két lánytestvére van. A Tócóskertben laktak, az általánost a Vörösmartyban járta. Jó gyermekkoruk volt, mondja, azonban a középiskola idején valami megcsúszott. Két évig tanult a Kósban, ami a kétezres évek elején is amolyan művészeti giminek számított, de nem fejezte be. Így érettségit sem szerzett. A Kósba a nővére miatt ment, aki csak egy évvel idősebb nála, de „szeretett az iskola mellé járni”. – Mindig is anyáskodó voltam, reméltem, megóvhatom, ha mellette vagyok, ő ugyanis igazi lázadó típus – magyarázza Renáta.

Aztán 16 évesen, eleveníti fel, egy maszkos fiú támadta meg az utcán sötétedés után, megrugdosta, és ott hagyta. Nem értette az okát, feljelentést nem tett, csak az édesanyjának szólt. Két évvel később kiderült, hogy a baráti társasága egyik lány tagja volt a felbujtó, aki nehéz időket élt át akkoriban családi okokból, de a pontos motiváció nem derült ki. Az eset után Renáta hosszú időn keresztül kimozdulni sem volt hajlandó otthonról egyedül, éveknek kellett eltelnie, hogy az édesanyja nélkül menjen el valahová. Felnőttként is olyan, hogy ha besötétedik, vagy el sem indul, vagy ha jön valaki szemben, inkább átmegy az utca túloldalára.

Mivel élni kellett valamiből, munkát keresett. Először egy Széchenyi utcai étteremben volt „kézilány”, vagyis takarított, mosogatott. Nem jelentették be, lebuktak, ezért váltott. Mivel csak takarítói képesítésről volt papírja, a lehetőségeket tekintve nem volt túl széles a skála: egy takarítócégnél helyezkedett el. Dolgozott a debreceni élményfürdőben (az édesanyjával), a Malomparkban, a Bethlen utcai orvosi rendelőintézetben, majd a Pallagi úti idősotthonban. Ez utóbbit különösen kedvelte, de egy évvel azután, hogy odakerült, jött az első gyerek, Márk.

Két évvel azt megelőzően Renáta elveszítette az édesanyját, az asszonyt gyors lefolyású rákbetegség vitte el. Nagyon szoros viszonyban voltak, édesanyja halála kiheverhetetlen. – Az édesapám, aki jelenleg Józsán lakik, a Rákóczi-kertben, kilenc évvel anyukám halála után is csak próbálja magát összeszedni. Viszont a kettőnk kapcsolata erősebbé vált. Sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, nagyon ragaszkodik hozzánk. Laktunk is nála, de kevés a hely és vizesednek a falak, ezért a fiúk egészsége érdekében elköltöztünk – említi.

Megfelelő munkahelyre lenne a legnagyobb szükség

A férjről, a megismerkedésükről és a házasságukról nem nagyon kérdezek, mert inkább a válásuk érdekel. – Két évvel ezelőtt mentünk szét, túl sokat veszekedtünk. Nincs nagy titok: egyszerűen megváltoztunk, eltávolodtunk, elhidegültünk egymástól. A volt férjem szeretett irányítani, miközben az anyasággal én is több beleszólást akartam a dolgainkba. Már nem tudtam úgy nézni rá, ahogyan kellett volna. Hiába a három gyermek, egy kapcsolatban többre van szükségem annál, mint amit adni tudtunk egymásnak. Bár a szüleim viszonylag ritkán veszekedtek, emlékszem, hogy mennyire rosszul esett. Nem akartam hasonlónak kitenni a fiúkat – indokolja a döntést, hozzátéve, a volt férjével a mai napig jóban vannak, sokat beszélnek a gyerekekről, de nem nyitnak egymás felé. A fiúk körülbelül 3 havonta látják az édesapjukat.

Virágot rajzoltak anya születésnnapjára, mutatja Benjámin, míg Márk a legósdobozba markol, Dominik pedig érdeklődve figyeli a fénykép elkészülését

A család jelenleg egy újkerti lakást bérel 65 ezer forintért, ehhez jön a rezsi. Renáta legfőbb problémája az, hogy a jövő év elején lejár a munkanélküli segély. Miközben azzal kell szembesülnie, hogy a 8 órás takarítói állások munkaideje reggel hatkor kezdődik és/vagy délután hatkor fejeződik be. Ez azért súlyos probléma, mert a fiúkat nem lehet reggel hat előtt beadni az óvodába. Ahogy délután sem érbe oda idejében, ha 18 órakor végez.

– Elsősorban takarítói állást keresek, de más kétkezi munka is szóba jöhet, ami 7-7.30-tól kezdődik és 16 órára befejeződik – emeli ki, hozzátéve, hogy már a 4 órás lehetőségeket is böngészi, mert valamit muszáj találni.

Közben három fiúhoz is nagy türelem kell.
– A középsővel, a 4 éves Benjáminnal nem emelhetem fel a hangomat, nála csak a szép szónak van hatása. A legkisebb, a 3 éves Dominik rendkívül akaratos, folyamatosan próbálkozik azzal, hogy ő irányítson. Márk, aki 6 éves, tehát a legnagyobb, olykor úgy tesz, mintha ő lenne a legkisebb. Bár a fiúk sokat hangoskodnak, és össze-összecsapnak, nagyon összetartóak. Ha valamelyikük megüti magát, a másik kettő mindjárt vigasztalja, és az óvodában is számíthatnak egymásra. Nagyon büszke vagyok rájuk – hallgatom Renátát, akinek most először felragyog a tekintete.

A srácokkal nagy boltjárók, imádják a bevásárlást: míg a legkisebb a kocsiban ül, a nagyobbak beleteszik az árut. Márk már az árakat is képes összehasonítani, mondja, hogy melyik az olcsóbb. Valamennyi játszóterezés mellett általában ez a délutáni program, majd vacsora. Benjáminnál a tükörtojás a menő és a zsíros kenyér, Dominik a parizert eszi minden mennyiségben, Márknak a fasírt a kedvence. – De mindhárom imádja a ketchupot, annak mindig lennie kell a hűtőben – nevet az édesanyjuk.

Mire a gyerekek mind elalszanak, este tíz is van már. Hogy miről álmodnak?

Márk talán arról, hogy nagy futballista lesz belőle, tekintve, hogy él-hal a labdáért. Ovifocira jár, Renáta inkább kifizeti a havi 3200 forintot, mert látja, hogy a gyerek mennyire kitartó. Márk a Jézuskától is valamilyen „focis ruhát” kért (kedvence a francia válogatott középpályás, Paul Pogba). Benjámin szintén beleszeretett a fociba, pedig csak most kóstolt bele. Dominik álmai pedig talán anyához kötődnek a leginkább, ami egy 3 éves esetében nem lenne meglepetés. Főleg, hogy rendszeresen Renáta ágyában köt ki az éjszaka közepére.

– Jön a karácsony, valamilyen apróságot mindenképp vennem kell nekik. Nem tudom, hogy anyagilag miként fogom kihozni. Igaz, hogy ilyenkor a januári családi pótlékot és munkanélküli támogatást is átutalja az állam, de azokhoz nem akarok hozzányúlni. Hiszen akkor az év elején miből fizetek? – teszi hozzá. A kérdés nyilván költői.

Renáta húzódozik attól, hogy fénykép készüljön róluk, nem szeretné, hogy a fiúk legyenek az óvodában „a szegény gyerekek”. Végül 20 perces mutatvány lesz a fotózásból, mindannyian jókat röhögünk, és a fiúk is bőszen nyomkodják az exponáló gombot vacsora előtt.

December elseje van, advent első vasárnapja. Készülődik az, amit sokan sokféle módon neveznek: nálam az odaadás ünnepe.
A keresztényeknél meggyújtják az első gyertyát. Aki jönni akar, idetalál. 

Ratalics László

Kedves Jézuska, erről a listától válogathatsz!

  • fiúruhák, külösen cipő, nadrág, télikabát (méretek alább)
  • teremcipő és mez focizni (méretek alább)
  • társasjátékok, lego
  • távirányítós autók, egyéb játékok
  • roller
  • mosógép
  • porszívó
  • kézi mixer, szendvicssütő, egyéb hasznos konyhai berendezés
  • papír-írószer
  • szőnyeg
  • ágynemű, lepedő
  • falfesték
  • pénzadományokat nem gyűjtünk, de a felajánlás célba juttatásában segítünk
  • takarítói állás 7-7.30-as kezdéssel, legkésőbb 16 órai végzéssel
A fiúk méretei

Dominik
Magasság: 97 centiméter
Lábméret: 26 

Benjámin
Magasság: 106 centiméter
Lábméret: 28

Márk
Magasság: 117 centiméter
Lábméret: 29

Személyre szabott gyűjtés

Minden csomagot a gyerekeknek vagy az anyának feliratozva (Dominik/Benjámin/Márk/Renáta) tiszta papírdobozban várunk december 19-ig

  • a Cívishír szerkesztőségébe (Debrecen, Hal köz 3/A, 2. emelet 5. ajtó, BDR Média) munkaidőben (8-16 óra). Bejárat a Mokka kávézó mellett. Lift van! vagy
  • a Péterfia Panzióba (Debrecen, Péterfia utca 37/B)

Plüssöt, rongyot, sérült holmikat nem gyűjtünk, ahogy idén kifejezetten kislányos játékokat és ruhákat sem. A nem személyre szóló adományokat természetesen nem kell feliratozni és dobozba csomagolni: pl. mosószer, tisztítószer, háztartási eszköz. 

Ha bármilyen kérdése van, hívjon bennünket ezen a számon: 20 468 5740!
CívishírcsaládadományDebrecenkarácsonysegítség

Szóljon hozzá!

Hirdetés

.