79 éves, és egyre jobbnak érzi magát

Káva és Kamilla, Léna és Lebbencs, Szeder és Szamóca, Fahéj és Fagyöngy. Ott álltak körülöttünk, érdeklődve figyelték, hogy miről beszélgetünk, de valószínűbb, hogy egy kis csemegére számítottak az idegenektől. „Hozhattunk volna nekik egy kis almát” – állapította meg a nagy igazságot fotós kolléganőm. Almát nem vittünk magunkkal, a hucul kancák és csikóik azonban a beszélgetés végéig nem tágítottak. Jó társaságba keveredtünk, ráadásul ott volt velünk a lovak gazdája is, akit legalább tíz éve ismerek már, és tudom róla, hogy a lovaglás, a lovak olyan fontosak az életéhez, mint a levegővétel. A 79 éves Bujdosó Attila szerint a lovakkal való foglalkozás a nyugdíjas évek meghosszabbításának is kiváló praktikája.

Frissen végzett erdőmérnökként egyéves ösztöndíjjal érkezett Hortobágyra. Ma már talán eretnekségnek tartjuk, de akkor az volt a feladata, hogy erdőket telepítsen a pusztába. Később főmérnök lett, majd termelési igazgató, így hozzá került a Mátai ménes irányítása is. A kapcsolata a lovakkal azonban nem ekkor kezdődött, hanem jóval korábban. – Debrecenben a Csigekertben, a méntelep közelében laktunk – emlékszik vissza. – Talán negyedikes lehettem, amikortól lejártam a lovak közé, és végül odaszoktam. Megengedték a felnőttek, hogy segítsek pucolni a lovakat, utána fel is ülhettem rájuk, sőt a reggeli jártatásokon is részt vehettem. Ennek az az egy feltétele volt, hogy nem eshettem le a lóról, mert ha leestem, legközelebb nem jöhettem. Kapaszkodtam a hatalmas mén hátán, mint egy macska, de persze nem volt ez igazi lovaglás, egy cél lebegett a szemem előtt, hogy fennmaradjak rajta, mert akkor másnap újra felülhettem. A diákéveimet alapvetően meghatározta a méntelep világa. Nagyon jól éreztem magam a lovak és az ottani emberek társaságában. Az első világháború után több egykori katonatiszt, altiszt ott kereste a megélhetését, boldogulását. Sok mindenre megtanítottak, aminek aztán a későbbi életem során hasznát vettem.

A soproni egyetemi évek alatt aztán teljesen megszakadt a kapcsolata a lovakkal, majd amikor állást kapott Hortobágyon, a szolgálati járműve egy Bella nevű nóniusz kanca lett. Ezzel közlekedett a pusztában, bár lovagolni még mindig csak annyira tudott, amennyire a méntelepen megtanult. Bella viszont jól ismerte a környéket, és lovasát este, a legnagyobb ködben is hazavitte. A minőségi előrelépés akkor következett be, amikor a Mátai ménes irányítója. – Nem igazán értettem még a lovakhoz, de értettem az emberek nyelvén, akik viszont kiválóak voltak a szakmájukban. Együtt dolgoztam például Finta Gábor agrármérnökkel, aki a mai napig is a nemzetközi lovas világ elismert tagja – magyarázta. – Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a lovaglással, mert az mégiscsak

hogy néz már ki, hogy a ménes irányítója nem tud tisztességesen lovagolni.

– Hálás vagyok azért, hogy még találkozhattam olyan öreg katonatisztekkel, akiktől sokat tanulhattam. A ménest szakmailag felépítő Hetei György tüzértiszt és Németh Dezső, lovas edző, aki az örkényi lovas tanár és hajtóképző iskola végzett katonatisztje volt, nem csak lovagolni tanított, de óriási élettapasztalatukból is sokat merítettem a későbbiekben. Telt-múlt az idő, és túl volt már a hatvanon, amikor az első saját lovát, egy sárga, hókás kisbéri félvér kancát megvásárolt.  

Bujdosó Attila szerint a lovakkal való foglalkozás hozzájárul ahhoz, hogy nyugdíjas évek hasznosan teljenek, nem engedheti meg magának az ember, hogy elkényelmesedjen. Korán kell kelni, enni, inni kell adni a lovaknak, és nem árt mozgatni is őket. Hetente többször lovagol terepen, és egyelőre esze ágában sincs abbahagyni. – Nagyokat tekergek a pusztában, és közben remekül érzem magam. Korhatár? Az nincs. Egy Svájcban élő osztálytársam rendszeresen síel, és azt mondta a múltkor, hogy egyre jobban megy neki, és ha elég ideje lenne, olimpiai bajnokságig vinné. Így vagyok én a lovaglással.

Minden évben egyre jobbnak érzem magam, és ha lenne még annyi időm, a nagydíjon is indulhatnék.

De vissza a huculokhoz. Három kiscsikó már világra jött, egyet még várnak, egyelőre nem tudják, hogy „fiú” lesz vagy „lány”. A fajta a Kárpátokból származik, legjelentősebb magyarországi tenyésztő központja az Aggteleki Nemzeti Parkban van. Onnan érkezett egyébként az a kiváló mén, Vidra, amelyiknek utódja lett például Kamilla, Lebbencs és Szamóca is. De hogy kerül a pusztára ez a nagy munkabírású, alapvetően hegyvidéki körülményekhez szokott állat? – Negyven hektár legelőt bérlek a nemzeti parktól, cserébe a legelő karbantartásához nekem összesen húsz lovat kell tartanom – magyarázza Bujdosó Attila. – Félvér lovakból ennyit képtelen lennék finanszírozni, így „jöttek képbe” a huculok. A terület ugyanis a Hortobágy egyik legrosszabb része, annak idején innen építkezett a falu, tele van kubikgödrökkel, az egykori olajfúrás nyomai, például egy hatalmas medence is látható még. Árkok és gödrök, időnként egy kis legelő, amihez a hucul kiválóan alkalmazkodik, megtalálja azokat a helyeket, ahol legelhet. A fajta a tenyésztés során komoly válogatáson ment keresztül, így valóban csak a legjobbak maradhatnak fenn. A Kárpátokban ugyanis csak azt tenyésztették tovább, amelyik engedelmes, nagy munkabírású, az ottani mostoha körülményeknek mindenben képes megfelelni.

A szelekció egyértelmű: dolgozol, megbízható vagy, rád ülhet a kisgyerek is vagy mész a bográcsba.

Ennél a fajtánál is szabadtartásban működik a rangsor. Megvan, hogy ki az első és a második, amikor mennek az ivókúthoz, az etetőhöz, és az is biztos, hogy ki van a sor végén. A középrétegnél szokott lenni időnként vita, ők egymás között ezt a „nézeteltérést” elintézik.

A félvér lovak és a huculok együtt tehát biztosítják a földbérleti pályázat legeltetésre vonatkozó feltételeit. A lovak kiscsoportokban rendszeres idomításban vesznek részt a munkakészségük fenntartása érdekében.
A nyugdíjas erdőmérnök nem kis büszkeséggel mesélte, hogy példáját Zsuzsa lánya követte, aki sokáig a bábolnai Pettkó-Szandtner Tibor Szakközépiskola és Kollégium igazgató-helyettese volt, jelenleg pedig a Mátai ménes helyettes vezetője. Az ő lánya, Zsófi versenyszerűen űzi ezt a sportot, de a másik öt unoka is megtanult lovagolni.

– Nagyon szeretem a lovaimat, a családom után a legfontosabbak számomra – válaszolta arra a kérdésemre, hogy mit is jelentek neki ezek az állatok. – Amikor kijövök ide közéjük, megszűnik a világ. Csend van, olyankor egyedül a lovakkal foglalkozom. A mélyebb gondolatok vagy itt közöttük, vagy éjjel fogalmazódnak meg bennem, és a komolyabb döntéseimet általában itt szoktam meghozni. Hetvenkilenc évesen az ember hátrafelé már nem igen tekintget, hanem inkább előre gondolkodik. Például azon, hogy holnap melyik lóra fog felülni.

Takács Tibor