10 éves a Cívishír: a Senki, az aquapónia, Lemmy és a Valakik

Az elsőnek az emlékét viszi az ember magával, mint valami kedves, letehetetlen hátizsákot, bármiről legyen is szó. A Cívishír első nagy csapata 2008/2009 fordulóján állt fel, felerészt korábbi nagyszerű, emberileg is közel álló megyei napilapos kollégákból, felerészt kezdő fiatalokból. Egy oroszlán magabiztosságával küzdöttünk.

Közülük többen ma is a médiában vagy fotósként dolgoznak, azaz mindenkinek mégse sikerült elvenni a kedvét ettől a szakmától. Ám aki nem újságot ír, az is megtalálta a helyét a világban. 

Annak ellenére, hogy az akkori szerkesztőség nagy részét hamar másfelé vitte az élet, az elválásunk kulturált volt, kapcsolatunk azóta is emberi – mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy amikor arra kértük őket, emlékezzenek vissza a Cívishírnél töltött időre, mindannyian készségesen írtak. 

Számunkra ők volt a kezdet. És amit a mai napig a Cívishírrel teremtettünk, abban nekik elévülhetetlen érdemük van.

Bereczki-Csák Helga

---

Újrakezdés

Egy váratlan telefonhívást két év csend után. A bizsergést a gyomorban, hogy újra írhatok. A visszatérést a közbeszédbe, köztudatba, ráadásul új formában, „onlány”. Régi ismerősök új formációját. Régi informátorok újbóli felbukkanását. Az internet gyakori „szerelését”, az állandó harcot a lassú gépekkel. A – szerkesztői kérésre – a szavazófülkébe cipelt csecsemővel való fotózkodást. Az izgalommal kirakott cikk kattintásainak izgalommal kísért számolgatását. Az újrakezdést.

Ezt jelentette nekem a Cívishír.

Gergely Krisztina

---

A Senkiktől a Valakikig

Amikor csaknem egy évtizede a Cívishír és Tóth Csaba Zsolt sorsa egy időre összefonódott, nem voltak kétségeim afelől, hogy remek tollú (klaviatúrájú) kollégáim lesznek. Együtt dolgoztunk korábban a megyei napilapnál, a helyben elképzelhető talán legszínvonalasabb szakmai műhely munkájában részt venni érthetően vonzónak tűnt. Tudtuk, hogy jók vagyunk, de azt is tudtuk, hogy egy nemrég indult lapnál mindezt valamiképp a tömeggel is tudatni kell, nem elég, ha néhány élesebben gondolkodó megveregeti a hátunkat néhanapján: az jólesik, ám nem húzza fel a csillagok közé a látogatottságot. Írtunk tehát rengeteg súlyos, fontos, lényeges, helyi és országos jelentőségű témáról, amivel sikerült is jól elhelyezni a lapot a piacon, de Nagy Durranást (félig-meddig) érthetetlen módon egy lazán odavetett tévéjegyzet váltotta ki.

A történet röviden: megtekintettem egy igénytelen műsort, gépeltem róla néhány kegyetlenül őszinte sort, kisvártatva aztán kiderült, hogy egy tévéceleb milliókra perel minket érte. Néhány bírósági forduló után – és itt idézzük az Indexet – „a Legfelsőbb Bíróság sem találta jogsértőnek a Cívishír publicisztikáját, amelyben Hajdú Pétert lesenkizték, műsorát leszarozták.” A lap tehát megnyerte a pert, ám ennél is fontosabb, amit a Debreceni Ítélőtábla által kiadott indoklásban olvashatunk: "a véleménynyilvánítás szabadsága minden közlés szabadságát magába foglalja függetlenül a közlés módjától, értékeitől. […] valóban erősen kritikus vélemény került megfogalmazásra, azonban figyelemmel a felperes közszereplői tevékenységére is, az nem volt indokolatlanul bántónak, megalázónak minősíthető sem tartalmában, sem szóhasználatában, sem megfogalmazásában." Magyarul: a Cívishír azért fogalmazott keményen, mert indokolt volt. Ez azóta is így van, maradjon is így, hogy minél több olvasó eljuthasson a Senkiktől a Valakikig.

Tóth Csaba Zsolt

---

Szabadon írhattunk

Jó újságíró szerettem volna lenni. Aki a bűnt nehezebbé, a lelkeket könnyebbé teszi. Mégis, hírszerkesztőként kegyetlen vágyaim voltak: reménykedtem, hogy tömegszerencsétlenségről, katasztrófákról számolhatok be. De debreceni sorozatgyilkosok leleplezése helyett villamosok törték össze álmaimat. 

Úgy éreztem, főszerkesztőnk megbecsül: mindig én kaptam a környék szépségkirálynőit. Aztán rájöttem, a csinos lányokkal folytatott beszélgetésekből értelmes interjút faragni emberpróbáló feladat.

A Kultúra rovatban viszont lubickoltam. Fotós barátommal olyan sűrűn jártunk színházba, koncertekre és előadásokra, hogy feltehetően egy párként tekintettek ránk.

Örömmel tekintek vissza ezekre az évekre, a Cívishír születésére. Együtt, egy csapatnyi lelkes, jó tollú fiatal. Külső nyomástól mentesen választhattunk témát, és arról szabadon írhattunk. És ez ebben a szakmában a mai napig ritkaság. 

Hajnal László

---

A sors visszaadta

Pár hónapos volt a Cívishír, amikor odakerültem. Nem volt sem szerkesztőség, sem hús-vér kollégák (a munka java része neten zajlott, csak néha találkoztunk), ellenben volt nyomógombos céges mobil, sok-sok munka. Nagyon keveset kerestünk, de ez valahogy senkit nem zavart, mindenki (én legalábbis biztos) a gyerekének tekintette a Cívishírt. Építettük, neveltük, közben jó sokat hibáztunk, de tanultunk is. Nem néztük a napszakot, a munkaidőt, dolgoztunk, mert a miénk volt. Rengeteget tanultam ott, követtem az olaszliszkai tárgyalást, végigültem a Balla Irma-pert, készítettem interjút Lukács Lacival, Rékasi Károllyal. Emlékszem az első nagy pillanatra (1000 kattintás!), amikor szép lassan tényező lettünk, elkezdtek komolyan venni minket. Megtisztelő volt, hálával teli pillanat. Nem volt egyszerű, amikor el kellett engednem a "gyermekem" kezét. És aztán a sors visszaadta ajándékba, amit elvett, megint itt vagyok. 

Gulyás-Czibere Anikó

---

Bizalom, szabadság, önállóság

A Cívishírhez 2009-ben csatlakoztam, előtte minimális újságírói tapasztalatom volt, a lelkesedés hajtott és a megérzés, hogy ez menni fog nekem. Az újságnál ugyanígy gondolhatták, mert a kezdetektől csak támogatást kaptam. S bár megfogadtam, hogy nem használok nagy szavakat, ha visszagondolok erre az időszakra, mégis csak ezek jutnak eszembe: bizalom, szabadság, önállóság.

Az első cikkemtől kezdve szabadon dolgozhattam, írthattam, amiről kedvem volt, mindegy, hogy közélet, helyi probléma vagy filmkritika volt-e a téma, sosem szabtak korlátokat vagy cenzúráztak a szerkesztőségben.

Az egyetlen – folyamatosan visszatérő – problémám az volt, hogy nem boldogultam a címadással.  Meggyűlt a bajom azzal, hogyan legyen egyszerre figyelemfelkeltő, de se túl sokat, se túl keveset ne mondjon. Jellemző, hogy évekkel később a legnagyobb hatású, Kossuth Rádióig jutott jegyzetem (A pedagógus nyolc órában nem műkörmöt épít) „keresztanyja” is Bereczki-Csák Helga lett.

Szárnya Patrícia

---

Esélyt kaptam

10 év... Vagyis  10 éve dolgozom a médiában. Az első munkahelyem. A szerkesztőség felé vezető lépcső nagyon félelmetes volt. Hónapokig minden nap megálltam, vettem egy mély levegőt, és végül nem futottam el. Kicsin múlt. Nekem akkor még semmi sem ment rutinból. Csak a műszakok közbeni csacsogás Mónikával. Az első írásaim nálatok jelentek meg. Tele voltak közhelyekkel és hibákkal, de írhattam arról, hogy szeretlek, apa, nemcsak apák napján, hanem az év minden napján, bemutathattam a kedvenc debreceni kocsmáimat, még randimustrán is voltam, és kaptam "puszikát" az Animal Cannibals- es fiúktól mint komoly újságíró, aki a Campus Fesztiválról tudósított.

Akkor tanultam meg, hogy a százalékot kiírjuk, hosszú gondolatjelet használunk és azt is, hogy a címlaplányok hamar elbuknak.

10 év után is hálát érzek. Főleg Helgának. Az esélyért, amit kaptam. Végülis mindent nektek köszönhetek. A kezdőket senki sem szereti, de a Cívishír szeretett, a helyesírási hibáimmal és a 23 éves "bölcsességemmel" együtt is. Köszönök mindent, és hadd fejezzem be Mészáros Gyurit idézve egyszerűen azzal, hogy Hajrá!

Vállaji Orsolya

---

Lemmy. És Mónika Debrecenből

A Cívishir születésekor "kezdő felnőtt" voltam, így a saját életemben is meghatározó korszakot jelentett. Akkoriban még nem igazán lehetett tudni pontosan, mi lesz belőlünk, így lehetett hibázni, másfelé indulni, fejlődni. A siker nem volt garantált, kellett hozzá az a maroknyi lelkes kezdő (Helló, Orsi és Laci!), akik nélkül a Cívishír nem lehetne az, ami most. Az egyik kincsként örzőtt személyes emlékemet is az újságnak köszönhetem, amikor egy újságíró pass és némi furfang segítségével bejutottam a Sziget VIP-részlegére, ahol találkoztam a hősömmel, Lemmy-vel (a Motörhead azóta már elhunyt alapító frontembere - a szerk.). Bár azóta elhagytam a pályát, és a várost is, de mindig figyelem a változásokat, a növekedést. Büszke vagyok rá, hogy a részese lehettem.

Kulcsár Mónika

A harcsasz*rató sikere

Az egyik legkedvesebb időszak az újságírói pályám alatt. A Pesten töltött évek után élmény volt olyan „munkamegbeszélésekre” járni, ahol az igazi otthoni hangulatban, a közvetlen debreceni hangnemben, sör mellett ötleteltünk. Az is nagy pluszt adott a többi munkahelyemhez képest, hogy a heti egy cikk témája a legteljesebb szabadságban alakult: zöld témák, válogatott, Loki, Erdély, magyarságtudat, önellátás...

Az egyik ilyen találkozón érkezett Szabi ötlete: „Gerikém, ezt meg kell nézned, olyan dolog épült a Csapókertben, ami téged biztosan érdekelne...” „Na, igen? De mi az?” Háát, nem fogod elhinni, ez egy harcsaszarató...!” A harsány nevetésből kibontakozva szép lassan felfogtam az aquapónia létrejöttét, amiről aztán megállapítottam, hogy tényleg baromira érdekel. Később azt is, hogy ha sikerül jól megírnom, esetleg a helyi tévé majd felkapja, és ad neki egy négyperces anyagot a híradójában.

Ehhez képest a cikk megjelenése után Szabi megdöbbenve telefonált, hogy az aquapónia „elrántotta” a Cívishírt, nap mint nap többen nézik, mint a többi anyagot összesen. Aztán jött az összes tévé és az összes napilap, a magazinok, a NatGeo, és mikor legközelebb Debrecenben jártam, épp a közszolgálati esti híradóban foglalkoztak az anyaggal.

Hegedűs Gergely

---

Boldogság és önismeret

A Cívishírnél eltöltött idő értékes fejezete a múltamnak. Debreceni diákéveim első komoly sajtófotós állomása, ahol a motiváció, az izgalom, a boldogságom és az önismeretem egyszerre találkozott. Rengeteg élmény és tapasztalat fűz a már 10 éve népszerű online sajtóorgánumunkhoz. Bereczki-Csák Helga bizalma és szakmai támogatása nagyban hozzájárult az eddig elért eredményeimhez. Czibere Anikó oldalán megtanulhattam, hogy milyen dolog nőként elismerést szerezni. Köszönöm Nektek!

Jenes Diána