Hirdetés

Szénné égett bölcsőt himbál a gerenda

Cívishír

2018.10.09. 12:27

Szénné égett bölcsőt himbál a gerenda
Gulyás Imre és az Apáink a Donnál (Fotók: Ratalics László, Cívishír)

Második kiadásában is megjelent a debreceni újságíró eposza, az Apáink a Donnál.

Hirdetés

„Szörnyű volt az a táj a romokkal, a puszta falakkal!
Látni a tört bordáit, a földbe csapódott
bombák gödreiből hajló, laza vasbeton ívet,
látni, amint odafent, a magas felhőkre meredve
kis, szénné égett bölcsőt himbál a gerenda!”

Viszonylag ritkán jelentkeznek kortárs magyar szerzők eposszal, de az sem túlságosan gyakori, hogy a 2. magyar hadsereg 1943. jaunári doni katasztrófája szolgáljon úgy prózai, mint lírai témaként. Gulyás Imre Apáink a Donnál című hőskölteménye ezért is volt bátor tett a maga nemében 2000-ben, s a mű a nyíradonyi önkormányzatnak köszönhetően most a második kiadását is megérhette. 

A 73 éves újságíró, Gulyás Imre hexameteres eposzának történetszövése könnyen követhető, a költemény tizenkét éneke nem annyira egy összetett cselekménysort igyekszik összefogni, mint inkább a hadbavonulás családi szívszakadását, a háború pusztítását, a vigasztaló hazavágyódást és egy frontszerelem villanófényeit rendezi megindító képekbe. 

„S ott voltak kéznél a falun, a tanyán a parasztok –
az anyaföldet túró nép maga, melynek az ősét
is könnyű ésszel véreztették a hatalmas
bajkeverők, ott volt a mezítlábas Magyarország.
S ott, akiket kötelességgel küldött hivatásuk.
És akiket megszédített ez a nagy »lehetőség«,
ők is. Igen. Buzgón s ezrével mentek el önként.”

A második kiadást nemrég mutatták be Nyíradonyban

Egy tiszanánai parasztemberből lett honvéd gyermeke mesél, de Gulyás Imre nemcsak édesapjának kívánt „messzire látszó emlékművet” emelni, hanem az egész „mezítlábas Magyarországnak”. Vagyis azoknak a szegénysorsú, de a halál torkában is bajtársias tömegeknek, akik csöndben, kötelességtudón, nagyobbrészt elfeledve a hadak igazi erejét adták, mint a történelemben annyiszor. Az ő emlékük méltató megőrzése közben a szerző – becsületes szándékára legyen mondva – arról sem feledkezik el, hogy a nemzeti múlt e darabja sem bűntelen (a zsidóság munkaszolgálatba ölése), miként a dicsősége sem kizárólagosan magyar (Abasári bátorsága). 

„Hát ez az ember, a műszaki zászlós, Csák katonája
s jó pajtása, a birkózás közben mire eszmél?
Eldőlt, megsebesült a parancsnok, egyet se kiáltott,
és már húzza is át négy tagbaszakadt a bozóton.
S ő nem kérdi, hová! Szusszanva iramlik utánuk,
és mire hármat számolnak, háromra tüzel rá,
a negyedikre pedig karabélya tusát szabadítja.”

Kikhez szól a mű? 
Különösen a „kettétört sorsú” hadiárvákhoz, az özvegyekhez és akiket „a seregek hazatért töredéke nevelt fel”. De persze nem csak ők zárhatják a szívükbe Gulyás Imre sorait.

Az Apáink a Donnál népies, szeretetteljes nyelvezete, rendre visszaköszönő mezítlábas perspektívája eleve nagyon személyes. De a költemény talán leghatásosabb vonása az, hogy két főszereplője olyan hús-vér emberek, miként az olvasó. Az egyikük Göndör, Gulyás Imre édesapja, a tiszanánai fogatos parasztember, aki már családos férfiként vonult be és megadatott számára a Dontól való hazatérés. Amit a szerző e kataszrófáról tud, azt hitelesen tudja, mert tulajdon érintett édes szülőjétől hallotta.

„Lágyan borzongott Göndör baka is botosában,
tengersík rónán csalogatta tovább az álom.
Most vásárra sietve haladtak komjaurával
Debrecenig, s onnan le, Gyuláig, cikra csikóért,
drága ború csárdákat, falvakat messzire kikerülve,
áhítattal a hajnali fények iránt, tele dallal –
s hólyaggal, ha mezítláb vagy nyűtt tornacipőben:
fel-felsírt a pacsirta utánuk a puszta határban.”

Gulyás Imre mellett Rideg István irodalomtörténész, aki elemezte is a művet. A beszélgetést Topor István helytörténész moderálta.

A másik főszereplő a vöröskeresztes nővérként a sebesülteket gyógyító, gondozó Anikó. Az ő alakjában Rehó Etelka, Nyíradony későbbi díszpolgárának alakja elevenedik meg: a debreceni Dóczy-gimnázium egykori növendéke, akinek háborús helytállását rangos kitüntetésel ismerték el. Ő huszonéves leányként került a frontra, távol szolgálva a vőlegényétől, akihez megannyi férfi között is hűséges maradt (a háború után összeházasodtak, Nyíradonyban telepedtek le, két gyermekük született). 

„Várom, Kedves, sóvárogva vigyázom a jöttöd.
könnyem az arcomról akkor majd újra letörlöd,
s mint amikor betegen, sebesülten nyomtam az ágyat,
lengetik újra felém testük széllel teli szárnyak.
Addig a tél mátkája leszek, farkas szemefénye, 
nézek lőszeres árkokból a hideg, ködös égre,
nézem, amint a halál is néz, fürkész a folyón át,
és farkasszemeink állítják majd meg az órát.
Addig a jég álomba merült mélysége marasztal,
csak lebegek fejjel lefelé idegen, sebes arccal,
úgy nézek farkasszemet ős jégborda-hegyekkel,
nyelj le hatalmas idő, görgess havadon kutya tenger!”

Anikó nővér, vagyis Rehó Etelka a padon ülők közötti a második (balról) Fotó: Magánarchívum

A nemzeti katasztrófa e két szereplő fókuszában válik eleven, személyes élménnyé. Miként az egyszerű emberre – legyen az magyar, zsidó, szovjet, honvéd, vagy paraszt – kiterjedő részvét a főszereplőket és az elbeszélőt is összekapcsoló mélységes kapocsá. Talán ez, a szörnyűségek fölötti egyetemes megindultság Gulyás Imre eposzának legerőteljesebb olvasata:

mivé lesz az ember, mi mindent kell eltűrnie, amikor egyedül oly tehetetlen?

Ratalics László

A 2. magyar hadsereg az 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a mínusz 40 fokos orosz télben 100-120 ezer magyar veszett oda, az elesettek és fogságba esettek pontos számát megállapítani nem lehet, utóbbiak sorsáról sem sokat tudni.

„a hetedik hadtest elvérzett tízezrének
lelkei jöttek a hóba fagyott akadályokon át a
síri világ ember nem járta folyója felől, mint
éji lidércek, szikraszemű, kis vattacsomócskák.”

Galéria

háborúGulyás Imre

Hirdetés

Szóljon hozzá!

Hirdetés

.