Szlovák magyarok

Aki eddig fennen hirdette, hogy a szlovák mint nép, mint típus, mint karakter más, mint a magyar, azt a foci-vb megtanította arra, hogy ez egy hülyeség, egyszerűen nem igaz. Történt, hogy a szlovák nemzeti válogatott kijutott a világversenyre (a magyar ugye 24 éve nem tudott ilyet tenni), és viszonylag hálás sorsolásának köszönhetően Új-Zéland ellen kezdett.

Új-Zéland olyan futballban, mint mi síugrásban: outsider, béna, fogalmatlan, senki. Egy átlagos formában lévő Loki körülbelül 3-4 dugót helyezne el az amúgy szimpatikusan harcos új-zélandi legénység hálójában, így joggal reménykedtek benne Trianonra Istenként tekintő szlovák barátaink, hogy győzelemmel kezdik a vb-t, aztán zenghetik saját dicsőségüket.

Gyakorlatilag ez is történt – volna, ha a lefújás előtt mintegy 20 másodperccel, a hosszabbításban a tótok nem kapnak egy gólt, amivel a teljesen fociidegen szigetországiak kiegyenlítenek. Nem a kárörömön van a hangsúly, hanem azon, hogy ilyet mi, magyarok szoktunk csinálni: szenvedünk egy könnyen nyerhető meccsen, elhitetjük szurkolóinkkal, hogy azért mégis győzünk, aztán mégsem. Szlovák szomszédaink ugyan nem vetettek be névleg is magyar származású játékost (bár ott mondjuk majdnem minden embernek vannak magyar felmenői), Saláta sporttársat a kispadra kárhoztatták, mégis úgy játszottak, ahogy mi szoktunk: gyáván, őrizve a semmit, és a végén lúzerként ikszelve.

Magyarul a közös sors, a hasonló típus, az ugyanolyan karakter nem lehet vitás, szlovák barátaink pontosan azt az arcot mutatták meg a vb-n, amelyik arcot a magyar grimaszolás nélkül, zsigerből „tudja”, rá van írva a bután irredenta hun orcára.

Hogy mégis mi a különbség? Ezt a szlovák szövetségi kapitány fogalmazta meg a legközérthetőbben: azt mondta, hogy döbbenet, náluk mennyire nincs futball-láz, a magyarok őrjöngenének az örömtől, a csehek meg legalább azon örvendez(né)nek, hogy Szlovákia veszít. Weiss mester szavait vegyünk komolyan, mert igazak: mi, magyarok nem nagyon tudunk semmit jól, de örülni, könnyezni, átélni még képesek vagyunk, a mi népünk lelkét meg lehet érinteni. A szlovák ezek szerint nem ennyire érzékeny fajta: ezért a Felvidék még nem jár vissza, de azért jó tudni.

Tóth Csaba Zsolt