Hogy lesz a gyűlölködésből összefogás?
Történetének egyik legfurcsább mérkőzését vívja csütörtökön a Loki labdarúgócsapata. Nem azért, mert bolgárokkal játsszuk (tavaly megvolt ugye a Levszki is), nem is azért, mert a rangos Európa Ligába jutás a tét (tavaly Bajnokok Ligája-szereplést ünnepeltünk), nem is azért, mert a DVSC nem rendezheti Debrecenben a nemzetközi meccsét (tavaly puskásoztunk, idén már szuszáztunk is). Hanem azért, mert Nyíregyházára megyünk, ám ezúttal nem tirpákozásra-hurkásozásra vagyunk hivatalosak.
A Loki- és a Szpari-tábor hagyományosan úgy utálja egymást, mint a marhapörkölt és az ananászkrémleves. Rivalizálás van, szitokszavak vannak, verekedés van, dobálózás van, rohamrendőrök vannak: a kötőszavak helyett csulát használnak a legények, kézfogás helyett lefejelés dívik. A két város amúgy történelmileg is vetélytárs emberemlékezet óta, nemcsak sport-, hanem gazdasági érdekek is ütköznek, ráadásul amott szoci-uralom, emitt Fidesz-vezetés a domináns hosszú évek óta.
A helyzet tehát adott, mindenki tudja, hogyan „kell” debreceniként viselkedni a nyíregyházi stadionban, illetve hogyan „kell” fogadni nyíregyháziként a cíviseket a Szpari otthonában: szidni kell a másikat, mint a bokrot, sűrűn és trágár módon kell emlegetni a felmenőit, és a verbális inztultuson túl meg kell próbálni fizikailag is halmozottan hátrányosan érinteni. Ez az alapszabály-szituáció, amit alapvetően fel kellene rúgni csütörtökön. És ezért lehet ez a legfurább DVSC-mérkőzés.
A bolgárok elleni kupameccsen egyszerűen el kell felejteni, hogy „szoktuk” mi ezt egymással csinálni. Egy magyar csapat küzd egy magyar stadionban egy nagy magyar sikerért, egyszerűen szégyen lenne, ha a két tábor ezt az alkalmat érezné megfelelőnek egy újabb csörtére, illetve a másik mocskos szájú szidalmazására. Összeborulást, netán közös szurkolói tempókat talán nem remélhetünk, ám egy igaz magyar számára az igenis elvárható, hogy egy ilyen alkalommal nyírségi és hajdúsági ember tisztelettel bánjon egymással, és ne egymás vérét szívja.
Egy debreceninek tudomásul kell vennie, hogy a Nyíregyháza segít nekünk azzal, hogy használhatjuk a létesítményét és nem kell már megint Budapestre kínlódni magunkat, egy nyíregyházinak pedig tudnia kell, hogy nem szerelemből, hanem szomorú kényszerből megyünk oda albérletbe.
Szóval hurkások, tirpákok: most az egyszer kivételesen szeressük egymást gyerekek, és drukkoljunk a magyar focinak, megmutatva, hogy miként lesz a gyűlölködésből összefogás. Ha ez megvalósul, az nagyobb siker lesz, mit amit a pályán elérhet a mindenkori debreceni és nyíregyházi csapat.
Tóth Csaba Zsolt
