A választás vesztesei
Azt szokták mondani, egy választás mindig a győztesekről szól, de nekünk, magyaroknak most egy speciális verziónk van: egy olyan választás, amelyik elsősorban a vesztesekről lesz nevezetes.
A győztesek (a bajnok Fidesz, valamint a Jobbik és az LMP) szereplése papírforma volt, kábé annyi és akkorra meglepetést okozott, mint szegény Loki a Bajnokok Ligája főtábláján. Az MSZP eredményétől sem dobtunk egy hátast, azt mindenki tudta, hogy nyerni nincs esélyük, de az is közismert és tapasztalati tény, hogy ennek a pártnak mindig van annyi „rejtőzködő, földalatti” szavazója, hogy összejöjjön legalább egymillió vörös voks.
A Parlamentbe jutott pártokról persze érdemes beszélni és okfejteni, de erre még bőven lesz idő a következő négy évben. Sokkal érdemesebb azzal foglalkozni kicsinykét, hogy mi a helyezet az elbukottakkal, az MDF-fel és az SZDSZ-szel. Régi ismerőseink őt, bemutatásra nem szorulnak: az MDF egykor még választást is nyert, az SZDSZ pedig a Maszoppal való összecsókolózása révén hosszú-hosszú évekig regnált kormánypártként. Főszereplői voltak ők az elmúlt húsz év politikai közéletének, közvetve a mi életünknek is: megmondták (a tutit), eldöntötték (a kérdést), megcsinálták (amit akartak), elfelejtették (amit ígértek), megtámadták (ami fontos volt), elrejtették (a valóságot), vagyis minden kétséget kizárólag befolyással voltak arra, mi is történik velünk, (választó) polgárokkal.
Hát most eljött a nagy pillanat: ezúttal mi, tehát a (választó)polgárok voltunk befolyással arra, hogy is mi is történjék velük, az MDF-fel és az SZDSZ-szel. A döntés megszületett, fölösleges cirkalmasan körülírni: a kukába kerültek egykori „nagyjaink”. Az MDF esetében a szelektív hulladékgyűjtő felé vezető út Dávid Ibolyával a halom tetején – és a végén Bokros professzor úr bevonásával - ha nem is sebes, de halálbiztos volt, a történet nem is végződhetett másképp.
Az SZDSZ bonyolultabb ügy, veszélyes hulladékról van szó, amelynek kezelése csak védőfelszerelésben volt elképzelhető. Ők sugároztak, s ennek a sugárzásnak volt ereje, és a magban erős anyagok léptek kölcsönhatásba. Ezen kölcsönhatás révén ez a képződmény elpusztíthatatlannak tűnt, ám úgy tűnik, végül felzabálta önmagát. A szerkezet az atomjaira hullott, de a részecskék még mutatnak életjeleket: (ál)értelmiségi fennhangot használva, mérhetetlen nagyképűséggel és mocskolódással próbálják igazolni létezésüket.
De mindez már talán nem mérgezi le a közéletet, a vesztesek szűkölésére nem sokan kíváncsiak. Aki emberből van, persze érez valami szánalmat: de könnyek azért nem csurrannak ki a szemekből.
Tóth Csaba Zsolt
