Tevejáték
Bármennyire utálja is Nógrádi György az arab tavasz kifejezést, azért lássuk be, eléggé lehangoló volt Ben Alinak lenni Afrika csücskében, aki 24 esztendei uralom után, végül is leintette az első taxit, s elporzott egészen Dzsiddáig; azóta már 80 év körüli börtönt halmoztak fel neki távollétében egykori, hűtlen alattvalói. Rengeteg turinfós arab jött le azóta a vérnyomáscsökkentő szerekről, hiszen az állandósult lövöldözések miatt a turisták egyre fogyatkoztak, márpedig az ország bevételének jelentős hányada az idegenforgalomból származik.
Végtelenül örömteli tehát a hír, hogy mostanság már egyre több debreceni is ellátogat az egykori Karthágó országába, aminek kapcsán nem árt felvilágosítani a szokottnál is nagyobb kánikulába vágyókat. Tunéziában az idegenforgalmisták ugyanis elég hamar rájöttek: azzal, hogy beterelnek egy turistabuszt a sivatagba, legfeljebb néhány óráig tudják lenyűgözni a fényképezőgépes falkákat, onnantól kezdve viszont rendkívül unalmassá válik a homokos panoráma. Mégis fölépítettek egy rakás luxusszállodát az oázisokban, és úgy tűnik, nem csináltak hülyeséget, mert intenzív propagandával eljutottak odáig, hogy a kalandra éhezők egész évben özönlenek sivatagot nézni. Úgy gondolják, nincs is annál romantikusabb, mint egy légkondicionált szoba erkélyéről tanulmányozni a Szaharát, ráadásul olyan felejthetetlen élményt is kínál egy ilyen utazás, mint a tevegelés.
Douz, ez a tipikusan sivatagi település arról híres, hogy januárban itt rendezik meg a Festival du Saharát, ahol a helybéliek mindent megmutatnak, amit csak egy tevével be lehet mutatni talajon, vízen és levegőben. A falu legalább háromszáz kilométerre van Tunézia déli határától, mégis nyugodtan kiírhatnák rá: végállomás. Ami az országból ezután következik, az merő homok, majd egy idő után Algéria, ahol szintén hasonló feltételekkel szembesülhet a fanatikus túrázó, ha addig szomjan nem halt. A szafarikon való részvétel meglehetősen költséges, az igazi tömeges szórakozást sokkal inkább a tevegelés jelenti, aminek csupán egyik eleme – bár minden bizonnyal csúcspontja – hogy a turista ül a dromedáron és megy vele néhány kört. Douzban, a falu végén – biztos, ami biztos alapon – egy hetedhét országra szóló hotelt építettek, és a szállodához két dromedárdroszt is tartozik, legalább 200 felnyergelt állattal.
A porban hajcsárok ücsörögnek vagy heverésznek kuncsaftokra várva, még külön büféjük is van. Ez alatt a turisták ott toporognak a homokban, és körülbelül úgy néznek ki, mint egy rakás elmebeteg, ami leginkább annak köszönhető, hogy a szállodai trafikban kivétel nélkül mindenkit beöltöztetnek népviseletbe. Egészen pontosan úgy fest a dolog, hogy a kuncogó vendégek fejére kötnek egy rikító kék kendőt, majd még kapnak egy olyan fekete-fehér csíkos köpenyt is, a jebbát, amilyet Európában kizárólag Luciano Pavarotti viselt Juventus-meccseken. Állítólag felárért Afrika Korps-egyenruhát és Ernst Rommel-gumiálarcot is lehet bérelni a nagy kalandhoz, az viszont biztos, hogy a vidám jelmezpróba a legjobb alkalom a trafikosnak, hogy megpróbálja elsózni a boltban fellelhető összes plüsstevét, tevés kulcstartót, tevés pólót és humoros témájú tevés képeslapot, még a szörföző dromedárosat is; többnyire sikerül is neki. Púposra pattanni körülbelül annyi erőfeszítést igényel, mint fölülni egy kitömött dán dogra, bár az tény, hogy a teve jóval szélesebb. Amikor a kalandleső kényelmesen elhelyezkedik a púp mögé szerelt nyergen, a hajcsár olyan hangot ad ki, amire nálunk csak köpőcsészére görnyedő férfiak képesek bizonyos kor fölött, majd pálcával rácsap az állat pihenő lábaira, mire az föltápászkodik. Ha a magasság okozta megrázkódtatástól nem pottyan le az utas, akkor innentől kezdve már simán mennek a dolgok: elindul a karaván, két dromedárt vezet egy hajcsár, az úti cél pedig néhány száz méterrel távolabb van, ahol az utasokat leszállítják „fotó, fotó” felkiáltásokkal. A leszállás már kissé problémásabb, mert a teve először mellső lábait teszi le, így aztán egy pillanatra lejtővé alakul át, de ezt a néhány másodpercet erős kapaszkodással ki lehet bírni. Földet érés után kezdődhet a vad kattogtatás egészen addig, amíg csak föl nem bukkan a dombok mögül egy férfi, aki úgy veszi le néhány dinárra a megszeppent tevegelőket, hogy mindenkinek a fejére húz valami cipőfűzőszerűséget, aztán ráordít, hogy „dinár”, és nyújtja markát. Viszont neki már nem kell fizetni a közös fotóért.
Persze az igazi attrakció csak ezután következik. Csodálatos fekete lovon megjelenik egy fekete ruhába öltözött harcos – akit csak azért nem nevezhetünk Omar Sharif-hasonmásnak, mert Tunéziában tulajdonképpen mindenkit annak nevezhetnénk, aki bajszot visel –, összevissza hadonászik egy karddal, nagyokat füttyent, majd ő is beáll egy-egy fénykép erejéig a kamerák elé négy-öt dinár közötti árfolyamon. Aztán fölpattan lovára, és mint szélvész elhúz a dűnék mögötti búvóhelyére, hogy aztán a következő csoporttal megint végigcsinálja ezt a balhét. Visszafelé menet aztán nem történik már semmi különös.
Talán még élvezni is lehetne a dolgot, ha nem tűnne föl, hogy a teve nyaka csupa seb. Persze, az ilyen apróságot könnyű elfelejteni, pláne itthon, hazaérkezvén a nagy magyar valóságba.
Szalmási Nimród
