Magyar történet

A történelmi visszaemlékezések megsokasodnak így október elején, történészek és publicisták hada emlékeztet az aradi tizenhármak tragikus sorsára, a figyelmesebbje nem feledkezik meg az első magyar miniszterelnökről sem. A történésztársadalmat azonban most egy másik esemény is izgalomban tartja; a Fővárosi Ítélőtábla a napokban tűzi napirendre Hóman Bálint egykori kultuszminiszter 1946-os (koncepciós) perének újratárgyalását.

Hómant még csak nem is háborús bűnösként marasztalták el; gondatlanság vádjával kapott életfogytiglani fegyházbüntetést, és ha a kortárs tudósok illetve az általa megmentett zsidó magyarok tömegei nem állnak ki mellette a tárgyalás folyamán, valószínű ő is Bárdossy sorsára jutott volna. Így „csak” Vácra hurcolták, ahol ez a hatalmas termetű, cukorbajos ember az ÁVH-s pribékek karmai közé jutva, pokoli szenvedéseken ment keresztül, rövidesen korábbi testsúlyának a felére, mintegy 60 kilogrammra fogyott le, s a '40-es évek végére már csak szánalmas emberi roncsként gubbasztott egyetlen szalmazsákkal berendezett magánzárkájában. Végül, gyógyszereitől megfosztva, 1951-ben, feltehetően éhhalált halt; földi maradványai az ezredforduló környékén kerültek elő a váci rabtemető tömegsírjaiból, s azóta a nagytiszteletű Akadémia sem vette még vissza tagjai közé.

Pedig nemcsak a bennfentesek tudják, hogy létezik egy legendás történelmi kötetsorozat, amit a köznyelv csak rövid-családiasan Hóman-Szekfűként emleget; a Magyar Történet. Egyetemisták, bölcsészek körében komoly népszerűségnek örvendett, mert ez az ötkötetes, hatalmas példányszámban elkelt mestermű olyan mesésen-varázslatosan tudja a bonyolult összefüggéseket megvilágítani, hogy közben olvasmánynak is lebilincselő. Mintapéldája annak, miként lehet egy történelmi mű úgy tudományos, egzakt, adatok, dátumok teljességre törekvő tárházát megjelenítő, hogy eközben nehezen lehet letenni.

A Kádár-rendszerben az egyetemi hallgatókra is üdítő, felszabadító hatással volt, hogy nem a szokásos marxista-leninista, deheroizáló, unalmas, fűrészpor ízű művi történelmet, a termelőerők és termelési viszonyok szintjét daráló mechanikus materialista szemléletet tükrözte, hanem visszaadta az elmúlt korok atmoszféráját. S nem utolsósorban nem akart kisebbrendűségi érzést kelteni az ifjúságban a magyarság képzelt elmaradottságának sulykolásával. Valahogy mindenki tudta vagy érezte, hogy aki ilyen kikezdhetetlen tudományos produktumot, életművet – nem beszéltünk még szintén páratlan jelentőségű pénztörténeti írásairól – hagyott maga után, mint Hóman, az ellen csak kreált vádakat tudtak felvonultatni.

Felvilágosult, bátor professzorok, tanárok nem engedték, hogy a tudományos értékeket pártos politikai szempontok maguk alá gyűrjék, jóllehet a „hómanszekfűt” kikölcsönzők számíthattak arra, hogy felkelthetik az erre szakosodott szervek figyelmét. Bízzunk hát abban, hogy nem csak jog, hanem igazságszolgáltatás tanúi is leszünk a következő napokban, s a méltatlanul meghurcolt professzor az Akadémia teljes jogú tagja lesz ismét, s emlékét a nemzet, megkésve ugyan, de az őt megillető főhajtással őrizni fogja.

Szalmási Nimród