Éjfél Debrecenben
Lenézett az alant hömpölygő tömegre, elővette okostelefonját, és beszélni próbált. A máskor oly lelkes, spicces publikum még fütyölni is elfelejtett. Már arra sem méltatta. Szó volt pedig Risztovról, Lokiról, megannyi óévi sikerről. A tömeg azonban sípolt, dudált, lila hajjal, sörrel és pezsgővel ünnepelt. A szónok erőtlenül próbálkozott, lesütött fejjel kapirgálta mobiljának kijelzőjét, kapaszkodott mikrofonjába s időről időre fagyfelhős győzelmi mondatokkal igyekezett észrevétetni magát. Nem sikerült. Pedig a garantált biodíszlet ezúttal is statisztált, az elhangzott humorbonbonokra vevő, a Görbe Napszemle poénjait(?) értő, és azokon nevetni tudó vékony réteg viszont nem volt jelen; ők otthon csapkodtak térdet a Sas-kabaré huszadik ismétlését rajongva. Megsajnáltam, mondom, hiszen az egykori alkotóerő a szemünk előtt párolgott el végleg, hogy egy kis képzavarral is bonyolítsam a helyzet komolyságát.
A házi pálinkával megbikáztatott, pezsgővel szinten tartott debreceni átlagszilveszterező végképp leírta. Szétpukkant a léggömb. Maradhatott volna a közhasznú megoldás: számot vetni a megcsappant állaggal, felhagyni a szájalással, a kacér ígérgetésekkel, az egyre kevésbé mutatós és eredeti blöffökkel, és dolgozni: szürkén, csendben, pontosan. Ez lett volna a tisztességes megoldás; csakhogy ez nem megy, jobb jellem kellene hozzá. Több szerénység, több bátorság; leszámolni az illúziókkal, s az erkölcsileg megalapozatlan igényekkel. A szánnivaló pedig abban rejlik, hogy még a tragikus bukás, az elveszett érték drámájának szívszorongató látványában, az emelkedett búcsúpóz jó közérzetében sem reménykedhet, mert ezt rossz tempóérzékével már lekéste. Vígjátéki befejezés marad: a hős nyílt színen nadrágjába piszkít; függöny, derű.
A beavatkozás reménytelen, mert nem értené; külön törvényei vannak, nem lehet rászólni. Nem is szólnak, Debrecen úszik szépen hosszában, ő meg keresztben. Lehulltak álarcai; a piszkosszürke is, a csicsás, tiritarkával egyetemben. Hazug álarcok. Nem az ügyet képviselik, amelyet az ember közvetít. S nem ügyet közvetítő embert. Nem az üggyel való azonosulás vagy a konfliktus drámáját. Ezért a jövőben első számú közszereplőnket nem valamilyen magatartásforma felé kellene terelni. Nem egy maszk felé, a gépiesedés vagy az elengedettség irányába. Inkább, nem feledve az alkalmasság, a jó kiválasztás szempontjait, saját magunk felé. Elzárkózásunk, szemérem és exhibicionizmus, ünnepélyesség és lazaság szép emberi küzdelme felé.
Kósa Lajos, a visszaszámlálás után bizonyára úgy vélte, hogy valami véget ért. Pedig számára valami szokatlan és minőségileg más tartalmú távlatok nyíltak meg. Nekünk az újév nagyot köszönt, neki a jövő elkezdődött.
Szalmási Nimród
