Debreceni jellemgyengék szorításában

Szólt a telefon, nem fájt a hír, hogy lecsaptak a homoszexualitást propagáló Nemzeti Színházra, na, mondom, akkor végre itt az ideje, hogy az Alföldi-Vidnyánszky ügyben magam is megszólaljak, de továbbhaladván a beszélgetésben, kiderült, hogy felfegyverzett rendőrök állították le a Tehetséges Ugandai Buzik nevű társulat előadását a kampalai Nemzeti Színház épületében. Elszállt belőlem imígyen a hirtelen rám tört ihlet, de nem adom fel, beszéljünk más cirkuszi mutatványokról.

Először is legyünk magunkhoz őszinték; Debrecen pillanatnyilag – nagyjából tudjuk, hogy kiknek köszönhetően – amolyan félbalkáni pöpec koszfészek, a 2-es villamospálya rohamos léptékű építésének hála egyedülálló pocsolyagyűjteménnyel rendelkezik, a kicsi talpalávalóktól kezdve azokon át, ahonnan sellők lubickolása üti meg az éji sétáló fülét, egész az olyanokig, amelyekben teljes turistacsoportok tűnnek el néha, vagy tűnnének, ha járnák még Debrecent turistacsoportok. De nem járják, elnyelték őket a pocsolyák. Meg egyébként is, mi a fenét keresnének itt turistacsoportok?

A debreceni nők tekintete olykor baljós, sötét titkokkal és következményekkel kecsegtet, ugyanakkor van benne valami lomha érdeklődés. A debreceni férfiak viszont hajlamosak viszonozni ezt a pillantást. Egyikük, amolyan vállalkozóféle – egy vendéglőben volt alkalmam akaratlanul is kihallgatni – udvariasan végigvárta, míg barátnője befejezte a vacsorát, és csak ennek leteltével indult el az eközben mobiltelefonján letárgyalt, a hanghordozás alapján elkerülhetetlen gyilkosságba torkolló találkozójára.

Nos, ebbe a szürke, ködös szomorúvasárnapos hétköznapokba egyre inkább beférkőzik a ki lesz a bálanya 2014-ben kezdetű izgalmas beszédtéma. Sejtéseink persze vannak, bizonyítékaink viszont nincsenek; figyeljük a sakktáblát, de a kezeket nem látjuk. Mégis, mintha már csak napok lennének hátra, hamarosan újra kék-sárga mezbe öltözött és hasonszínű tollseprűvel felszerelt pom-pom lányok árasztják el a köztereket, s rázzák magukat annyira nem egyszerre, hogy az már szinte nem is lehet véletlen.

Az azért nem semmi, hogy a modortalan polgármester, hóna alatt az irodista róbertgidával pillanatok alatt fodortalan is lett, az erősebb kutyák már a közeledésükre is vad ugatásba kezdtek; ez azért nem az erős párttámogatás jele. Hatalomtól sújtott Lajosunk most abban a sándorgyuris állapotban ténfereg, mintha három madár lenne, s látná magát felülről, amint maga után röpül. Rögvest felmerül az a szelíd, indulatokat nem gerjesztő, de szívós kérdés; milyen is lenne hát az eszményi polgármester- jelölt-utód?

Korábban a szabályosságban vélték legfőbb erényét felfedezni. A személytelenségben. Személytelen személyiség – e meghatározás érzékletesen fejezi ki a benne feszülő, kibékíthetetlen ellentmondást. Sótlan só. Ebben a megközelítésben Somogyi Béla eszményi polgármester is lehetne, de nevének hallatán gyanúsan hullámzani kezdenek a rekeszizmok, ezért róla ne is ejtsünk több szót. Nem tűnik jogtalannak az a megállapítás, hogy korábbiak ellenhatásaképpen áteshetünk persze a ló másik felére. A közvetlenkedés, a szabadoskodás, személyiségünk magakelletése, alkatunk meghitt titkainak kifecsegése vált divattá. A gépies, Wurlitzer-magatartás helyett intimkedés; lelki alsónadrágba öltözés, magánérdekű kikacsintás a képernyőről, illetve szabadszájúság a mikrofonba, súlyos közvetítendők, megneszelt eszmék, ügyek leszállítása. Ezen a ponton inthetünk búcsút Pajna alpolgármester jelöltségének. A krumpliosztogató, magánutcabált rendező, sok pártot megjárt veterán túlságosan elhasználódott és szomorúan, sebzett méltósággal ránk emelt tekintetéből nem sugárzik a hitelesség aprócska szikrája sem.

Maradt hát Papp, a hegylakó. Így a magasból nézvést nem is lehetne ellenvetésünk, szolid családapa, százezres fekete öltönyében készségesen mosolygós, zsúrfiús diplomata; a kést-villát boszorkányos ügyességgel kezeli, s bár nyelveket nem beszél, német akcentussal dorombol alatta a legfrissebb BMW széria. Kósával ellentétben nem az a nép közé járó típus, de jelentkezzen, aki látta már kora reggel, könnyített szerelésben hagymás vért fogyasztani félhajléktalanok társaságában.

Szerencséje van, nincs karaktere, ezért karaktergyilkosságot sem lehet ellene elkövetni. Feltehetjük viszont a kérdést: mi maradt azokból a fényesített célokból az első eskütétel óta, melyeket agyonfényesített eszközökkel sem ért el soha? Erős a gyanúm: nem is akarta őket elérni, s ennek következtében nem is volt válogatós az eszközökben. Felvetődik: a hozzá hasonlatos és szerte az országban föllelhető eszmehordárok már eredendően szélhámosok voltak? Nem okvetlenül.

Egyszerűen másra volt tehetségük, mint hogy magukon kívülre helyezett célokért küzdjenek.  Ezért az első megpróbáltatások gyorsan önmaguk kicsinyessége – kicsisége – felé fordítják a nagyralátó népboldogítókat. Hogy ez a megrettenés ne legyen feltűnő, még hangosabban ígérik a dúsított távlatokat, mert tudják, hogy a mindennapi gőzfürdőben nem látható tisztán izzadságszagú napi taktikázásuk. Mit szentesít tehát a céljuk? Semmit, hiszen eltekintve attól, hogy, mindenhová megérkezhetnek, csak céljaikhoz nem, szentesíthetik, patinásabbá tehetik azt a koszt és szennyet, ami útközben rájuk ragadt. Papp alpolgármesternek nincsen célja, csak az út van. És ha ezt fölismeri az istenadta választópolgár, akkor nem marad egy hegylakó sem. Persze, lehet, hogy a maják addigra mindent elintéznek.

Szalmási Nimród