Szülőt, szeretetet gyermeknapra (is)!
Ismét a gyermeknap kapujában vagyunk. Egyeseknek ez annyit jelenti, hogy elszaladnak a játékboltba, és megveszik a legnagyobb, legdrágább ajándékot a gyereknek. Másoknak csak apróságra futja, erejükhöz mérten költenek. Vannak, akik közös programot szerveznek, ellátogatnak Halász Jutka koncertre, Vidámparkba, állatkertbe. Én sem hiszem, hogy a gyereknek az ajándék a lényeg, de még csak nem is a vonatozás, vagy az állatok nézegetése. A szülőkkel, családdal eltöltött idő, a közösen átélt élmény, hogy ezen a napon biztosan figyelnek rájuk, bátran kérdezhetnek, választ is kapnak. Ez a jó a gyerekeknek a gyereknapban.
Rájuk figyelni nekünk, szülőknek mindennapos kötelességünk. Lenne. Sokan elmondták már: éppen ez, a legnehezebb és legfontosabb szerep nincs semmiféle vizsgához, képesítéshez kötve. A törődés nem anyagi helyzet függvénye. A jómódúak között is lehetnek, vannak, akiknél a gyerekkel szervezett közös program kimerül abban, hogy rendszeresen kiviszik a kicsit a Jubileumi játszótérre, ott szélnek eresztik kifulladásig, majd hazafuvarozzák és ágyba dugják. És a legszegényebbek is képesek a gyereknek odafigyelést, szeretetet nyújtani, Dr. Spock könyve nélkül érzik, hogy kell a beszélgetés, az esti mese, az odabújás. Ha ezek helyett játszótéri rohangálást vagy játszóházi tombolást kap a gyerek, hosszú távon megbosszulja magát. Így lesz egyre több problémás kicsi, aki rosszalkodik és vállalja a büntetést, csak a szülő végre figyeljen rá, foglalkozzon vele. A szidás is anyai szó, a semminél ezeknek a gyerekeknek értékesebb.
Szerencsére a környezetemben egyre többen vannak, akik az intenzív együttlét fontosságát felismerték. Általános iskolás koromban az osztályom legalább felénél előfordult, hogy az apa nemigen tudta megmondani, hányadikos a gyereke. Ma talán – én legalábbis ezt remélem – ilyenek már kevesebben vannak. Ezek az apukák tudják, hogy nem csupán az anyák dolga törődni a kicsivel. Sietnek haza, este fürdetnek, ők is szabadságot vesznek ki, vagy táppénzre mennek, ha a gyerek beteg, megfőzik neki a teát, beadják a gyógyszert. És nagy szükség van az aktív, gyerekükkel szívből törődő apukákra. De az anyukáknak sem elég a napi beszélgetést a „Mi újság volt ma az óvodában/iskolában? és a Mi volt az ebéd?” témákkal kipipálni.
Ezekre az álkérdésekre, melyek a gyerek világának lényegét nem érintik, egyszavas, vagy semmilyen választ nem fogunk kapni. Ezekből a gyerek nem érzi az odafordulást, vagy nem tudja, mire vagyunk kíváncsiak, mit válaszoljon. Valóban törődni kell velük, minden napon. Mert nagy öröm, ha azt érezzük, hogy az óvodában, iskolában igazán kedvelik, elfogadják a gyerekünket, nem csak megőrzik vagy tanítják, hanem tényleg foglalkoznak vele. De egyetlen pedagógustól, baráttól, nagyszülőtől sem elvárható, hogy a gyerekünket helyettünk szeresse, tőlünk több időt, energiát fordítson rá. Nekünk viszont attól a pillanattól, hogy szülővé váltunk, a legalapvetőbb, semmilyen ajándékkal nem pótolható, semmilyen alapon meg nem kérdőjelezhető, senki másra át nem hárítható kötelességünk. Nem csak gyermeknapon.
Szabó-Kovács Patrícia
