Ön marketinganya?
Nem hiszem, hogy ezen a kijelentésen bármelyik szülőtársam megütközne. A dolog így működik, minden egészséges érzületű anya és apa a saját gyerekét, gyerekeit tartja a legszebbnek. Igen, van profilom közösségi oldalon, és osztottam már meg képet a gyerekeimről, bár ez ügyben igyekszem fegyelmezett lenni, önmérsékletet tanúsítani. Másokat is erre biztatok! Nem várom el ugyanis minden ismerősömtől, hogy az én gyerekeim képe alatt gügyögjön, értük rajongjon, nem igénylem naponta a rendkívül őszinte és fantáziadús Szépek vagytok! kommenteket. (Olyat még nemigen láttam, hogy valaki az ellenkezőjét írta volna egy kép alá, akkor sem, ha esetleg az lenne az igazság.) Egyáltalán, semmiféle külső megerősítést nem kívánok sem ismerős, sem ismeretlen emberektől ebben a témában, a véleményem, az érzéseim mindenki másétól függetlenek e tekintetben. És ez szerintem így természetes, legalábbis az kellene, hogy legyen. Úgy érzem, hogy ebben deficites valamiért az a szülő, aki napi négyszázötven képet oszt meg a gyerekéről.
Nem arról van szó, hogy ne mutassuk ki az érzéseinket, egyáltalán! Persze időnként tudassuk a nagyvilággal, hogy a csemete fejlődik, már tud járni, vagány jelmezt visel farsangkor, vagy egyedül mászik fára. Csak szépen, módjával, az alkalmi fényképmegosztás ellen semmi kifogást nem emelhet senki. Sőt, én is örömmel látom a volt osztálytársaim, csoporttársaim gyerekeit cseperedni, örömmel veszem hírül, ha ismeretségi köröm újszülöttekkel gyarapszik, örülök, ha látom őket, ha élőben nem, legalább a közösségi fórumon. De mindennek ellenére és anya létemre sem bírom megérteni azokat a szülőket, akik napi kismillió képet posztolnak a gyerekükről. Hogy ma kinőtt az első foga, 2 nap múlva meg a második, aztán két héten belül a tízedik.
Egyrészt téves feltételezés, hogy ez mindenkinek olyan „cuki”, hogy ez mindenkit annyira érdekel. Nem, ilyen mennyiségben biztosan nem érdekli őket, akkor sem, ha esetleg a barátság, jószomszédi viszony vagy más ok miatt úgy tesznek. Másrészt a közösségi hálót - lehet, hogy ezen az információn néhányan meg fognak lepődni - nem családi fotóalbumnak hozták létre. Ha valaki azért készít percenként fotót a gyermekéről, hogy dokumentálja a gyermekkorát, az még valamilyen szinten érthető is, de ezzel elárasztani az internetet fölösleges. Tárolja otthon a gépén, nézegesse anya-apa a fotókat, ha kedve szottyan, vegyék elő 20 év múlva, nagy öröm lesz. De a legtöbben sajnos nem így és nem ezért teszik. Úgy tűnik, mintha a lépten-nyomon csemetéjüket posztoló szülők valódi törődés helyett, virtuálisan foglalkoznának a gyerekkel. Látod, kicsim, megint megosztottam pár újabb képedet, aztán kész, ezzel letudva a napi adag. Mert ezt megtenni sokkal egyszerűbb és a külvilág számára látványosabb, mint bemenni a gyerekszobába mesét olvasni, legózni, bármit játszani, vagy csak elkészíteni a gyerek kedvenc ételét. És ezeknek ráadásul még nyomuk sincs, semmi bizonyíték az ismerősök számára az üzenőfalon… Maximum a gyerek lelkében, aki ettől tényleg szeretve érzi magát, és megtanulja, hogy nem az a lényeg, amit kifelé mutatunk, amit reklámszövegként eldarálunk, a marketing. Szépek vagytok, büszke vagyok rád, meg tudod csinálni - ezeket a mondatokat mára minden jelentés nélkülivé üresítették a felszínes „barátok”, mert ilyesmiket odadobni tényleg sokkal egyszerűbb, ráadásul rövid távon jó érzést okoz.
Ezeknél nagyobb súlya kellene, hogy legyen annak, amit a másikért teszünk, amit valóban érzünk, az igazi törődésnek, gondoskodásnak. Ezt kellene megtanítani a gyerekeinknek is. Az viszont tény, hogy ezt nem lehet napi több tucat fotó posztolásával, olcsó és üres ígéretekkel, vagy a napi rutinná vált hétszáznyolcvanadik „büszke vagyok rád” kommenttel megúszni…
