Még a végén kiderül, hogy külföldön vagyunk!
Gyakran jutott eszembe Gothár Péter klasszikusának címe különböző hivatalokban, mióta ügyeimet magamnak kell intéznem (ez kb. az utóbbi bő 20 év). Bármilyen nyűgöm volt, 99 százalékban negatív élmények értek. Hiába jöttek az ismerőseim, hogy bezzeg Ausztriában, Németországban, Angliában milyen egyszerű kikérni ezt a nyomtatványt, elintézni ezt az ügyet, én csak sóhajtottam. Innen nézve még rosszabb. Ezek szerint csak Magyarországon állt meg az idő?
A hivatalokban vagy olyan ügyintézőkkel találkoztam, akik túlterheltek, kimerültek, és a sok hülye kérdéstől, bunkó ügyféltől ingerültek voltak, vagy flegmák, akik azt éreztették, az ügyfelek vannak értük, és egyébként is, a bokájuk sem kívánja, hogy vadidegen emberek apró-cseprő dolgait kelljen intézni, hagyják már őket a fenébe.
Volt, ahol pár éve már tapasztalható volt némi változás. Igaz, a határidők még mindig végtelen hosszúnak tűntek bizonyos ügyekben, de a „személyzet” időnként már udvariasan, emberi hangon volt képes beszélni az ügyfelekkel, és olyan is akadt, aki egyenesen kedves volt!
Ők a jó példa. Más helyi hivatalokban csak nem akart működni a dolog. A legtöbb folyamatot nem is olyan régen már számítógéppel próbálták ugyan végezni, de időnként a gépek győztek: az ügymenetben nagyon is tapasztalt, a komputerek kezelésében viszont annál járatlanabb, középkorú kolleginák néha vesztesen vonultak vissza. És morgósan.
Nem irigylem őket, nem lehetett egyszerű helyzet. Az a nemzedék, az anyáink nemzedéke, akinek még nem volt természetes a technológia ugrásszerű fejlődése, annak követése, kezelése, mára otthon élvezi azt, amit mi nemigen fogunk – a nyugdíját. Hivatali helyeiket elfoglalták lányaik, menyeik, ismerőseik, vagy akárkik. A lényeg, hogy megindult az idő, mostanra már a változás is látszik. Egyre több helyen fordul elő, hogy perceken belül sikerül elintéznem, amit szeretnék, és még emberi hangon is beszélnek velem. Sőt, tisztán látszik, hogy hozzáértők intézik a dolgokat. Szimpla felvilágosításért is fordulhat hozzájuk az ember, esetleg még rugalmasak is.
A napokban olyat tapasztaltam, amitől tényleg azt hittem, külföldön vagyok. Nem tartózkodom a városban, igazolás kell, sürgős. Megkeresem az egyik kormányhivatal honlapját, ott az e-mail címet. Gondoltam, írok egy levelet, nekem az a legegyszerűbb, de nem hittem abban, hogy a gép másik végén ül valaki, aki olvasni fogja, Mindegy, semmibe nem kerül, egy életem, egy halálom…
Hétfőn, munkaidő után (kb. 17.30-kor) kértem felvilágosítást, illetve segítséget. Az első döbbenet: egy óra múlva érkezett a válasz, hogy kérésemet megkapták, továbbították az illetékesnek, hamarosan kapom a kért papirost. Meglepődtem, hogy reagáltak, de ekkor még ott mocorgott bennem a kisördög, hogy ez a szöveg túlságosan ismerős, és általában nem jelent kevesebbet 30 nap várakozásnál.
A második döbbenet: kedden reggel 7 óra után kaptam levelet immár az ügyintézőtől, melyben adatokat kért a konkrét intézkedéshez. Azonnal válaszoltam, mondom, sürgős az ügy.
Csütörtökön Debrecentől több száz kilométerre megérkezett ideiglenes lakhelyemre az igazolás.
Alig hittem. Lehet, hogy ez egyedi eset, lehet, hogy egyenesen csoda, de mit bánom én!? Ettől csak még inkább hiszek a csodákban, abban, hogy a dolgok, ha lassan is, de változhatnak, néha működhetnek is.
Szóval felőlem kikaphat a Loki, elvesztheti az EB aranyat a férfi vízilabda-válogatott, és floridázhat a jegyző, mert azt érzem: Magyarországot, Debrecent, ahol kényelmesen, gyorsan, nagy távolságból el lehet intézni egy fontos ügyet, én egy kicsit (na jó, nem is kicsit) mégiscsak szeretem.
patrikov
