Klinika, te csodás!
Csak úgy kíváncsiságból ne próbálják ki, de van olyan szakrendelés Debrecenben, ahol tényleg segíteni próbálnak. Szinte soha nem járok orvoshoz, szakrendelésre csip-csup problémákkal meg végképp, de most úgy adódott, hogy – finom külső nyomás hatására – egy héten belül kettőt is föl kellett keresnem a debreceni klinikán. Hogy mit tapasztaltam, az megdöbbentő. Persze, tudom, ezer sztori van a felelőtlen, hozzá nem értő, félrekezelő, durva orvosokról, én is ismerek ilyeneket. De – mivel engem is meglepett, hogy ilyen gyors egymásutánban két ellenpéldával is találkoztam, gondoltam, megírom. Végülis a pitypang is kinyílott, azt is megírták…
Először a bőrgyógyászatot kerestem föl. Semmi izgalmas, nemibeteg-gondozás nélküli sima szakrendelés. Igaz, a telefonos előjegyzésnél az időpontot adó fiatalember olyan stílusban beszélt velem, minta alfától omegáig minden lépést ismernem kellene, és ő találta volna fel a spanyolviaszt, valamint az ő léte tartaná mozgásban a magyar egészségügyet és életben a betegeket, de sebaj, egy ilyennel nem állok le vitatkozni. Egyébként nagyon előrelátóan, bebiztosítva magukat, az időpontot a Klinika bőrgyógyászatán így osztják: 12 és 15 óra között valamikor. Magamban vállon veregetem azt, aki még az előre egyeztetett időpontkérésbe is 3 órányi várakozást – magának egérutat – tudott ilyen módon, megelőzve a reklamációkat, beépíteni.
Kedves betegtársaimmal rendületlenül várakozunk, elvileg érkezési sorrendben. Vannak köztük jó fejek, akik kedvesen hozzám fordulnak, amikor valaki megint előttem slisszan be az ajtón: „Magácska még mindig kint van, kedves, hiszen előttem érkezett.” Belülről fakadó mosollyal nyugtázom, legalább valaki észrevette, hogy én következnék, és várok tovább a soromra. Egész kis várakozóközösség alakul ki, micsoda formáló ereje van a közös sorsnak! Közben érkezik a 40 éve nyugdíjba vonult professzor, őt bekísérik, majd a kettes belről Valika, (vagy valaki, csak úgy írtam egy nevet) aki a barátnője szomszédját, a sebészetről Erzsike, aki a sógorát kíséri be. Nyugodt vagyok, hiszen jól tudom, s velem együtt mindenki tudja, hogy az egészségügyi dolgozók, valamint rokonaik, szomszédaik, volt kollégista szobatársaik elvált férjeinek általános iskolai osztálytársai elsőbbséget élveznek.
Ezek után az tűnik föl, hogy mindenki legalább 20 percet tölt a rendelőben. Csak nem csinálnak valamit a betegekkel? Esetleg foglalkoznak velük? Amikor 2 és fél óra várakozás után sorra kerülök (három órán belül, ugyebár, szót sem szólhatok!), az első meglepetés az orvos. Kedves, bájos, fiatal és gyönyörű doktornő. Emberi hangon beszél, kérdez, érdeklődik. Már értem, miért nem akart senki kijönni tőle. Bár a problémám nem egyértelmű, és a kezelésig nem jutunk el, (más orvosok rosszmájú véleménye a bőrgyógyászokról és hozzáértésükről: ha kezelnek, 1 hét a gyógyulási idő, ha nem, 7 nap) mégsem úgy megyek haza, hogy még egy hülye, aki fölöslegesen szerzett diplomát az orvosin az adófizetők pénzén.
Az ortopédián még ennél is többet tudnak!
9 órára kapok időpontot, a betegfelvételis nő kedves, mosolygós. Óra 01-kor behívnak. Annyira meglepődöm, hogy majdnem elfelejtek bemenni, amikor meglátom a sorszámomat kiírva. Persze kiderül, egyelőre csak röntgenre küldenek, az orvos még meg sem érkezett, de akkor is, legalább haladok. Megcsináltatom a kért felvételeket kis várakozás után, majd vissza a szakrendelésre. 10 perc, és én következem. Előadom a bajomat: futok, fáj a térdem. Nem lepne meg, ha az orvos annyival elintézné, hogy akkor ne fussak. DE NEM! Áttanulmányozza a röntgenfelvételeket, megvizsgál egyszer, majd újra. Kedvesen és érthetően elmagyarázza, mi lehet a probléma. Elmondja, mit lehet tenni, hogyan, és mi történik, ha az első körben alkalmazott terápia nem használ. Tisztára azt érzem, komolyan vesznek, és ez az ember itt tényleg próbál segíteni. Pedig úgy érkeztem ide, biztosan minimum egy csípőprotézis kell ahhoz, hogy ne negliglják a problémámat. A csalódás akkora, hogy alig térek magamhoz. Szerencsére kellemes. Amikor telefonon beszámolok a történtekről, hogy másfél óra alatt abszolváltam a feladatot (ahová persze megint csak nem jószántamból jöttem el), alig hiszik. Egy röntgen és egy normális vizsgálat várakozással együtt másfél óra alatt? A fővárosi Honvédkórházban ez lett volna vagy 5. Magamban hálát adok az emberséges orvosnak, Istennek, hogy nem Budapesten élek, és elhatározom, mostantól jobban vigyázok…
Szabó-Kovács Patrícia