Így drogozzunk legálisan!
Két éve törvényileg meghatározták a sportágak között azt a kört, melyeknek az átlagosnál nagyobb támogatás juttatható. Labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, vízilabda és jégkorong. Nyugodtan vitatkozhatunk, melyik érdemes arra, hogy bekerüljön a felsorolásba, és mi az, ami inkább méltó lenne figyelemre, mégsem kapja meg. Tagadhatatlan, hogy a csapatsportokra koncentrálunk, hiszen olimpiai, világbajnoki eredményeket köszönhetünk képviselőiknek, és valóban látványosak. A sportolók népszerűek, nevük közszájon forog, könyveket írnak, naptárfotózásokra járnak, jótékonykodnak, időnként férfi/női magazinok címlapján pózolnak.
Grosics, Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. Megérdemlik, hogy nevüket ismerjük. Senki nem kérdezi meg, kik ők. Minden magyar tudja kb. óvodás kortól fölfelé, hogy az Aranycsapatról van szó.
De ki ismeri ma Magyarországon Rokob József nevét? Az idén először megrendezett 30 napos Ironman verseny győztese. Harminc nap, harminc ironman táv: harmincszor 3,8 km úszás,180 km kerékpározás,42 km futás, összesen több mint 350 versenyóra. Szőnyi Ferenc megvan? Második helyezett ugyanezen a versenyen. 21 indulóból 8 célba érkező, a dobogó legfelső fokain két magyar.
Lubics Szilvia, Spartathlon? Rajta kívül idén 12 magyarnak sikerült teljesítenie a 246(!) kilométeres távot. Csak kevesen ismerik Lajkó, Lőw, Vajda, Rudolf, Sznopek, Hegedűs, Simonyi, Igor, Fazekas, Sipos, Kulcsár, Lukács nevét, akik képesek voltak arra, hogy végigmenjenek ezen az emberfeletti távon, Athén és Spárta között. Nem a statisztikáról szól ez az egész, hanem arról, hány olyan magyar sportoló van, ultrafutók, ultratriatlonisták, és rajtuk kívül is rengetegen, akik olyan eredményeket érnek el, melyek hallatán kitartásuk, akaraterejük, szívük előtt tisztelegve mindenkinek fejet illene hajtani. Nem rajong értük senki, nem dobogtatják meg nők ezreinek szívét, mint Kásás, Madaras Norbi, vagy a Varga-fivérek.
Férfiak és nők, akik heti több tíz, több száz kilométert futnak, úsznak, kerékpároznak. Függés ez? Igen. Van az ultrasportolók között volt drogos, alkoholista, de „normális” emberek is, akik egyszerűen csak élvezik ezt csinálni. Hogy képesek újra és újra legyőzni a távolságot, önmagukat, újra át tudják lépni a saját árnyékukat, megjavítani legjobb idejüket, mozgósítani utolsó lelki és fizikai tartalékaikat.
Rengetegen menekülnek problémáik vagy saját maguk elől, keresik a „mesterséges paradicsomokat”, a módosult tudatállapotot. A jó hír, hogy nem kell drogosnak vagy alkoholistának lenni. A futást újabban divat legális drogként emlegetni. Hat a testre, a központi idegrendszerre, bizonyított, hogy hiánya elvonási tüneteket okozhat. A maratont is le lehet futni cukorbetegen, többgyerekes anyukaként, vagy elfoglalt üzletemberként. De nem kell nagyban kezdeni. Igaz, föl kell állni a fotelból, esetleg a kedvenc tévéműsorunk bámulása helyett, és elindulni.
Csak egy nagyon picit fog fájni. Közel sem annyira, mint a fejünk egy kiadós ivászat utáni másnapon.
Szabó-Kovács Patrícia
