Azt mondják a jelölői, Schmitt Pál az eddigi legközvetlenebb köztársági elnöke lesz ennek az országnak. Plebejus elnök. Az emberek elnöke. Kétségtelen, hogy bár az eddigiek sem az egerek fölött őrködtek, úgy tudták játszani a karót nyelt közjogi hatalmasságot, az arisztokratát, a pártokfölöttiséget, a Mátyásnál is igazságosabbat, hogy már-már meg is koronáztuk volna őket, és csak egy fehér ló hiányzott alóluk. Hozzájuk képest Schmitt tényleg egyszerű figura, de messze a legsármosabb, ami cseppet sem elhanyagolható szempont! Képzeljék, hogy milyen jól mutat majd a díszpáholyban, amikor magyar gólnál bevágja a rendező. Az „öregecskedő” háziasszonyok számára is értelmet nyer a meccsközvetítés. Megérjük végre, hogy a köztársasági elnök ott reprezentál, ahol kell, s nem az Alkotmánybíróságon, a Kölni Egyetemen, az MTA-ban, melyek bár nagyon fontos tudományos és szellemi műhelyek, nem a hétköznapi magyar társadalmi helyszínterei.
A „nép” fantáziáját egyébiránt nagyjából annyira mozgatja a köztársasági elnökválasztás, mint a hondurasi válogatott visszarendeződése tolódásos védekezésbe labdavesztés után, kettős emberhátrányban. Majdnem reprezentatív felmérésünk szerint az alkotmányos rend felett őrködni napi négy órában, akár innen, a Tócóskertből is lehet, a Sándor palotát pedig gyorsan kiadni albérletbe, még a fűtésszezon beállta előtt!
A köztársasági elnök súlytalanságát éppen az eddigi legsúlyosabb egyéniség, a munkáját és saját magát is túl komolyan vevő Sólyom László tudatosította az egyszerű állampolgárban, mert nem tudott előrehozott választásokat kicsikarni. Akinek ennyi hatalma sincs, fölösleges – szól a plebs, s engedtessék meg neki, hogy demagóg legyen! Schmitt Pál sem csinál forradalmat, de képes úri modorral bármeddig mosolyogni, azon lista alapján kitüntetni, melyet az orra alá dugnak, kiírni a választásokat a lehetséges két vasárnap közül egyikre, pénzfeldobással, vagy nemzeti ünnepen majdnem egyszerre koszorúzni Mosonmagyaróváron és Kézdivásárhelyen.
A köztársasági elnöki szerep Magyarországon politikai értelemben továbbra is súlytalan marad, de Schmitt sporttárs által legalább látványos lehet, és erre van most igazán szükség! Egy lustuló, tunyuló nemzetnek nem a sólyomi bölcs, alkotmányféltő szónoklatokkal lehet ébresztőt fújni. Abban az országban, ahol a heti három testnevelés óra egyelőre utópiának tűnik, s a meglévő kettőt is elcsalják, fölösleges a modern közoktatásról, egészséges szemléletű társadalomról akadémikusi szinten értekezni. A Schmitt-jelenség ezen változtathat.
Azért már megindult valami. Egy fillérrel sem lettünk gazdagabbak a választások óta, de legalább a felszínen rendeződni látszik a nagy büdös helyzet. A miniszterelnök futballista, a (leendő) köztársasági elnök pedig olimpai bajnok vívó. Már csak az Alkotmánybíróság elnökének kéne találni egy volt bokszolót, házelnöknek pedig egy hokistát, és akkor rendben lennénk. Egy nemzet nagysága azzal (is) mérhető, hogy bánik a testkultúrával.
Cs. Bereczki Attila
