Bicikli és morál
Körülbelül egy évtizede szólnak a hírek a nagyvárosokban egyre növekvő kerékpárosok számáról, most már elértük azt, hogy amerre nézünk Debrecenben, bicikliseket látunk. Szexi és kevésbé szexi hátsójú lányok, diákok, informatikatanárok, presbiterek, nyugdíjasok, kismamák és kispályás focisták mind két keréken közlekednek. Már ott, ahol tudnak, vagy ahol mernek, mert kerékpárutak tekintetében nagyjából ott tartunk, ahol 20 éve. A járdára felfestett „kerékpárutak” a Marson talán élményszámba mennek, itt nem. Tudniillik az egyszeri debreceni biciklistának nem kell semmit felfesteni, magától sem téved el a járdán, s kerékpárút híján bátran használja. Ott is teker, ahol nincs felfestve semmi, tehát kár a gőzért. Vagy építünk normális utat a bringásoknak, vagy nem, de könyörgöm, ne csíkozzuk össze a járdát valami bűnronda sárgával!
Szerencsésebb történelmi fejlődésű európai országokban az útfelújítások negyede a kerékpáros úthálózat fejlesztésére megy, de ott már „tömegek” bicikliznek a 20. század dereka óta, tehát megvan a társadalmi nyomás és a kellő politikai érdek, hogy a biciklivel közlekedőket komolyan kell venni. Magyarországon is meglesz, csak idő kérdése, a szokásos fáziskésés e téren is jelentkezik. Mindenesetre már annyian vagyunk, hogy ha összefognánk, megnyernénk egy parlamenti választást. Kétharmaddal. A bringások pártja a parlamentben. Milyen szép lenne! Sokkal többet rontani nem tudnánk, mint „ezek”, vagy a korábbiak, meg azelőttiek. Sőt! Módosítanánk a KRESZ-t, bevezetnénk az államilag támogatott forintalapú biciklihitelt, meg a zéró toleranciát: ha egy autós rá mer dudálni a zebrán pedálozóra, kap egy év letöltendőt.
Biciklista mindenki volt életében legalább egyszer, gyerekkorban, csak van, aki megállt a szellemi fejlődés egy bizonyos szakaszában, jobb esetben annyira lusta, hogy mindig talál valami jó kifogást, például azt, hogy a kerékpár jobban összegyűri a Hugo Boss öltönyt, mint a BMW ülése. Ostobaság. Csak tükörbe kéne nézni. A holland királynő nagy biciklista hírében áll, nem derogál neki, s még a korona sem esik le a fejéről.
Debrecen egyébként is a kerékpározás mindennapi használatára motivál. Minden sík, tehát oda-vissza könnyű tekerni, méregdrága a tömegközlekedés és az üzemanyag, és most a biciklire szigorúan közlekedési eszközként tekintek. A „vas” természetesen sportszernek is alkalmas, csak úgy napi 50 kilométer után jelentkezik némi haszna. Ne gondolja azt a tócóskerti Boriska, hogy ha minden nap átteker a barátnőjéhez az Újkertbe, akkor egy hónap múlva belefér a tavalyi bikinijébe, mert nem, de ingyen van, élvezetes, ráadásul este 11 után is üzemel, amikor a DKV már nem szolgáltat.
A kerékpárosok persze sok konfliktus okozói, de éppen a kerékpárutak, a megfelelő kerékpáros környezet hiánya miatt. A kolléganőm a debreceni közlekedők morálját fejtegette, amikor fórumozók össztüzet zúdítottak a bringásokra, amiért sokszor rodeóznak az utakon. Pedig csak egy kis empátia kéne, emberek! Mégiscsak az autó a „veszélyes üzem” a maga másfél tonnájával, nem pedig a tizenöt kilós bicikli. Autósok, vigyázzatok a bringásokra, mint a hímestojásra, a tisztelet pedig legyen kölcsönös, és akkor már valami jóban is hasonlítani fogunk Nyugat-Európára.
Cs. Bereczki Attila