Nagyjából így viszonyul az „átlagmagyar” a kérdéshez, mely rögtön a választások első fordulója után ismét szóba került. Kapjon-e a határon túli magyar magyar állampolgárságot? A szent ügy. Amit Gyurcsány Ferencnek, a Kárpátok Böszméjének sok egyéb mellett sikerült takarosan elkúrnia. Mert ő olyan istenverte fajtából származott. Még fel sem tűnt nagy hirtelen annak a minisztériumnak az élén, melyet végül bezáratott – az volt egyébiránt a legkisebb bűne az örökkévalóságig tartó regnálása alatt –, amikor a „23 millió román” akcióját kitervelte, majd ráerőszakolta Medgyessy „Útelágazódás” Péterre, Szili „Lelkiismeret” Katalinra, Lendvai „Cenzor” Ildikóra és a többi túlfejlett és hiperaktív homo erectusra.

Az arcátlanság és cinizmus netovábbja, hogy a nagy baloldali államférfi később tollba mondta a cselszövést lelkes rajongójának, a gyurcsányi progresszív politika Cristiano Ronaldójának, egyben nagy krónikásának, a néhány napja MDF-színekben agyonbukott Debreczeni József köze(el)írónak, és a sztori nyomdafestéket látott. Akárcsak a „köteles beszéd”, de azt most hagyjuk.

A történet – mármint a nagy lerománozás – szervesen kapcsolódik a gyógyíthatatlan lelki sebeket ejtő 2004-es népszavazáshoz. Mondhatni előjátéka annak, a 2002-es kampányra időzített. Bejött, a böszmék választás nyertek. Magyart magyarra uszítani alkotmányellenes, előre megfontolt szándékkal lerománozni pedig főbűn. Bevallom, én már a „23 millió románnál” vártam, hogy valaki felrobban, vagy minimum elvérzik a nyaki ütőere által, mert ahol én születtem – nem messze a Tolvajos tetőtől –, ott egyesek este nyolc után már azért bicskát rántanak az ivóban, ha véletlenül összekeverik őket a szomszéddal. És a szomszéd nem román!

Amikor a 2004-es népszavazás kampányában 800 ezer betelepülővel riogatott a kormány egész oldalas hirdetésekben – tessék fellapozni a megyei könyvtárban a 2004. november végi megyei vagy bármelyik országos napilap egyikét! –, nekem nyílt ki a bicska a zsebemben, de szerencsére a bosszúálló, agresszív énem gyorsan visszaszállt a palackba, elvégre vallásos családból származom. Szóval azt sugallta a szocialista-szabadmadár kormánykoalíció, hogy ha csak 800 ezer jön ide koldulni a 23 millióból, akkor itt kő kövön nem maradt. Mint a sáskák, letarolnak mindent, s romba döntik a gazdaságot.

Az eredmény ismert, a népszavazás elbukott, az erdélyi, kárpátaljai, felvidéki, vajdasági magyar pedig úgy érezte, hogy nincs nemzete, nincs hazája. A lelki sebek soha nem gyógyulnak, de a helyzet kezelhető! Íme, a nagy egymásra találás szabályai 2010-re!

Egy: mindenki azt mondja, hogy 2004. december 5-én elment szavazni és igennel szavazott! Ki tud megcáfolni? Isten, de ő irgalmas! Kettő: tudomásul kell venni, hogy Magyarország immár a magyarok számára sem annyira vonzó. Hajdú lányt ölelni több mint élmény, és ha vele még párosodik is az ember, akkor elég jó fej gyermekek születnek, de az életnek vannak olyan problémás pillanatai, mint a gáz- és a villanyszámla érkezése, és az hamarabb jön, mint a nő és a gyerek. Három: amit Böszméék mondanak ebben a témában (is), mind hazugság, szerencsére négy évig garantáltan ritkábban kérnek és kapnak szót. Öt: aki mégis itt próbál szerencsét „odaátról”, az tisztességes, kétkezi munkával keresi meg a betevőt, ír, tanít, gyógyít, labdát rúg, korongot terel, maltert kever, fát ültet, pénzt számol, adót fizet. Hat: aki a Ceausescu érában túl sok westernfilmet nézett, és beviszkizve bankot rabol, kivételt képez, ergo erősíti az ötös szabályt!

Kedves debreceniek! A állampolgárság megadása szimbolikus jelentőségű. Ne essenek csapdába, ha az új Országgyűlés napirendre tűzi az ügyet, ahogy azt a választások első fordulójában szinte minden babért learató formáció ígéri. Mert minden bizonnyal az lesz az évtized legfárasztóbb, legértelmetlenebb közéleti vitája. Lesznek magyarabbak is a magyaroknál, meg még a magyarabbaknál is sokkal magyarabbak, megamagyarok és gigamagyarok. Az mindenesetre reménykeltő, hogy bármi is lesz a választások vége, már most látszik, hogy a „23 millió román” gazdáinak a szavazataira nincs szükség a Tisztelt Házban! Mehetnek a parlamenti büfébe olcsó zserbót enni. 

Akik maradnak, előbb-utóbb csak kisütnek valamit, remélem. Igazából meg úgy vagyok vele, mint a debreceni futballstadionnal. Hiszem, ha látom!

Cs. Bereczki Attila