Tömködjük a lyukakat
Ahhoz vagyunk szokva, hogy rendvédelmi szervek lefegyverzett erői és kiábrándult pedagógusok sorjáznak lelakott fővárosunk legszebb közterületein. Konfetti helyett transzparens van a kezükben, a mellkasukban mára saját magát kötötte csomóra a szakma iránti hevület, a zsebükben szégyenében gyűrődik össze a bérpapír. Büszkék szeretnének lenni ők is, csak hát nincs mire.
A Budapest Pride valamennyi rendezvénye ehhez képest nászmenet: a léggömbbel, szivárványos kokárdával sétálgatók nem akarnak semmit azon túl, hogy vegyék már őket észre, aztán emberszámba. És bár a munkahelyükért demonstrálók hiába látszanak a hétköznapokon is, a végére úgyis meggyőzik őket, hogy ők se akarjanak semmit. Zajlik az élet (a tét nélküli) tehát az utcán, ami mindenkié. S amíg a Hősök terén posztoló valamelyik királyszobor mögött nem akad egymásba két rózsaszín napszemüveges fickó, én azt mondom, hadd jöjjenek a melegek, a leszbikusok, a transzok és a bik. Mert fölösleges bármilyen természetű kisebbség elfogadásáról zagyválni ott, ahol a többségből is előszeretettel csinálnak felmosórongyot. Lehet, hogy a brüsszeli fejléccel ellátott papírokon és néhány civil szervezet honlapján, vagy a kormány évértékelőjében létezik, és még jól is mutat, de a gyakorlatban megvalósuló esélyegyenlőség, jogvédelem, gyermekvállalást előmozdító családtámogatás mértéke ma ugyanannyi egy heteró párnál, mint egy melegnél: nulla. Ebben a tekintetben teljesen mindegy, hogy az éj leple alatt ki milyen lyukra lő.
Velünk sincs senki jóban, mit várjunk magunktól? Utáljuk hát, akit lehet! Na, de kit lehet? Próbáltam megsaccolni, mennyien vannak a magyarországi mások. Azt írják, ha a lakosság 70 százaléka szexuálisan aktív, akkor annak 5-7 százaléka a saját neméhez vonzódik, plusz a transzszexuálisok és a biszexuálisok. Akik feladják a matekleckét, mert előbbiek valahonnan valahová tartanak, utóbbiak pedig ugye egyidejűleg mindkét térfélre igazolnak. Tehát az ő hovatartozásuk meglehetősen eklektikus; eseti. Így összesen 10 százalék, vagyis nagyjából 700 ezer, mondjuk azt: kábé minden 12. szexelő magyar homburger vagy bikini. Tehát: ha nem kolostorban élünk, valószínűleg elment már mellettünk egy az utcán, de ha nem, akkor el fog. (Á, hülye példa a kolostor: még mindig erkölcsösebb két lepedőn egymást bányászó nő, mint a ministráns fiút a sekrestyében interjúvoló tisztelendő). Sőt! Az is lehet, hogy már hozzánk is ért egy. Ujujj!
A Méltóság Menetének azok állnak hőbörgő sorfalat, azok férgeznek, dobálják meg őket, akik egyébként minden vasárnapot a templomban kezdenek, aztán fehér ingben elfogyasztják a húslevest, köszönik szépen, majd rejtvényt fejtenek, emésztés után fagylaltozni viszik a gyereket, friss virágot szeretteik sírjára, sosem csalnak, tisztességesek gondolataikban és tetteikben egyaránt, ugye? Asszonyt verni, piálni, szívni nem gennyes dolog, buzinak lenni az, ugye? Olyan társadalomban, ahol Czeizel Endre szavai szerint a várandós nők 92 százaléka elvetetné a gyerekét, ha előre meg lehetne mondani, hogy utóbb meleg lesz, nincs mire számítani. Erkölcsi fogyatékkal élünk. Nagy és komoly lyukakkal. Amit se felvonulás, se parádé, se törvény meg nem szünetet. Kötözködni szeret a magyar, s egy ilyen felvonulás kihagyhatatlan alkalom.
Nekem nem adtak a melegek egy lyukas gumit sem azért, hogy kampányoljak mellettük. Egyszerűen csak elfogadom, hogy vannak. Mint mások, akikkel nem értek egyet, de az még nem hatalmaz fel arra, hogy beléjük vetítsem a világ(om) baját.
Ó, már hallom is: nem így beszélnék, ha a gyerekemről derülne ki, hogy meleg. 1. Bennem nincs félelem. 2. De, akkor is így. Ugyanígy.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
