Tetszik, nem tetszik: tetszik
Mint évente négyszer a sárlavina Sajólászlófalvát, úgy öntik el a bulvárhírek alatti hozzászólások az internetet. Napestig tudnám olvasni, ahogy fény derül a nagy titkokra. Ezen kommentek alapján egy velejéig kifinomult, magas igényű világban élünk, ahol nincs helye könnyűzenének, semmiféle szórakoztató és kvízműsornak, sőt minden hazai, 40 év alatti énekes, epizódszínész, kommentátor és humorista sárga kukás, szelektíven gyűjtendő hulladék. Aki tehetség szintjén Koncz Zsuzsa, Kiss Tibi, Kálmán Olga, Hegedűs D. Géza, de leginkább Homérosz alatt van, az maga a gonosz, amit ha a kritika olykor gerincen is tapos, újratermeli magát. Műanyag agyzsibbasztás valamennyi kereskedelmi csatorna, elkurvult a híradó, minden gagyi, szar, szemét, nívótlan produkciók, senkik gyülekezete – ontja magából a szót bőszen a nép.
Vagyis: papíron egész Magyarország egy megveszekedett kultúrmisszió, ami ingyen ugyan, de arctalanul üldözi a sorozatokat, a valóságshow-kat, főzős műsorokat, lemezlovasokat, tehetségkutatókat, a formabontást, a tetoválást, a fiatalosságot, egyúttal arra buzdít, hogy irtsuk a digitális szennyet. Ez a fajta hozzáállás amellett, hogy a gazdái számára rendkívül fárasztó lehet, nagyon hazug. Voltaképpen akkor minden létező hazánk fia Discoveryt néz, francia művészfilmeket, operába jár, otthon Bachot hallgat, de ha elengedi magát, akkor is csak Leonard Cohent, ugye? Tiszta szerencse, hogy ebben a letisztult ízlésű közegben senki nem kíváncsi a Nóta tévére és Berki Krisztiánra, Csóró Lalira sincs igény, ahogy a Barátok köztből se látott soha, senki öt percet sem. Sőt, filharmonikusokra szexel a magyar Fényeslitkétől Szabadbattyánig. Ez a típus, aki szigorúan az értékőrzés és a nívó (mint népjóléti zálog) jegyében nyomul az interneten, bizonyára ambróziát nyom ki a fenekéből a vécéporcelánba, de azt is írhatnám, hogy büdöset se szarik. Röhej!
Pedig ám az értelmiség nagyja is úgy veszi a Blikket, mint a huzat és vannak emberek felelős beosztásban, akik fizetnének az egyik/bármelyik fotómodell szerelméért, de van nő, aki Fekete Pákóért van oda. És akkor mi van?
Bírom Majkát. Ahogy Márait, Zoránt, Ákost, Heltait, Gerlóczyt, Marquezt. Túl vagyok azon, hogy ezek a nevek kizárják egymást vagy szégyelljem magam amiatt, hogy kétgyerekes anyukaként, 35 felé beérjem Borbás Marcsival (őt is bírom!) és este az ágyban egy kis Heideggert vagy Müller Pétert nyálazzak, mert az jó. Majoros Péter 10 éve van jelen a médiában, ami sok és feltűnő. Elég ahhoz, hogy az ember kíváncsi legyen rá. Négyezret sajnáltam érte, de az apródon 1500-ért megvettem a könyvét (Majka: Tetszik, nem tetszik, Ulpius-ház, 2013). Megérte. Nem életrajz ez, inkább dísztelen pannó arról, hogy egy ab ovo esélytelen, félig el is veszett rosszgyerek hogyan törhet ki Magyarország Fekete-Afrikájából. Melóval. Hogy nem az ózdi kohászatban kötött ki, hanem a tévé, a rádió és a zene lett a terepe, nem feltétlenül szerencse kérdése. Van benne hatalmas adag dac, szívósság és rendelkezik azzal a tulajdonsággal, ami ha a mai világban nincs meg benned, hátra mehetsz a kertbe, a szilvafa alatt kiásni a sírodat: nem kell megfelelni senkinek.
Lehet őrjöngeni, hogy Majka nem más egy kitágított szerepnél, amibe belefér a valóvilágos nagypofa, a piti bűnözés, a rappelgetés, a kínrím, a póker, a köztudottan húgyagyú Dopemannel való kutya-macska barátság, üres szépségek szerelme, azt azonban nehéz elvitatni tőle, hogy roppant népszerű – jelenleg övé a legnézettebb magyar videó a YouTube-on (Belehalok, 23 millió 565 ezer 371 megtekintés). „A Google-tól kaptunk egy levelet, hogy három napon keresztül mienk volt a legnézettebb klip a világon. (...) Nyilván szerencsénk volt, mert semelyik nagy sztár sem jött ki akkor klippel. Se Lady Gaga, se Rihanna, se Cristofel...”
A könyv kellő öniróniával közelít a siker felé, ami egyáltalán nem széria az életében. „A kereskedelmi csatornáknál tehetséges ge*ik és tehetségtelen ge*ik dolgoznak” – állítja, majd kíméletlenül atomjaira bontja a hazai műsorszolgáltatást, a tévés szavazások manipulációit vagy azt, hogy nem az igény dönti el, mi szólhat a rádióban, hanem Buza Sanyi. Vagy épp ahogy hívják. Félelem nélkül ír (azaz inkább diktál) – szikár humorral és szókimondással, így aki a szapphói strófákhoz szokott, vegyen egy nagyobb levegőt, de leginkább bele se kezdjen.
Majka karrierje javarészt abban áll, hogy virul a népi hős kategória, és az megtalálta magának őt – akiben megmarad a Soós Imre-féle mezítlábas vidékiség, emlékezetet Rúzsa Sándor zsiványságára és Ambrus Attila vakmerőségére, és még élni is tud vele, azt szeretni kezdik az emberek. Hiszen csak egy közülük. Akinek sikerült. Az érvényesülés másik fele azonban robot: hajnali kelés vagy épp hajnali fekvés, munka – egyéni mázlija, hogy élvezi. A dalai a nincsről szólnak. És ez a magyar fiatalok többségét megüti. Mert ezt érzi minden nyomorult napon: nincs munka, nincs pénz, nincs csillogás, nincs nyaralás, nincs autó, lassan buszbérlet sincs, nincs jövőkép, nincs itt semmi. És ha ez a Majoros csak annyit tesz, hogy egyetlen egynek megkönnyíti elviselni, már volt értelme.
Az embert el lehet vinni Ózdról, de az emberből nem lehet elvinni Ózdot – tételmondat a könyvben. Ha hazamegy vasárnap az anyjához, szerintem megeszi a húslevest, játszik a fiával, aztán megnéz egy meccset a tévében. Nem kell mindenkinek akadémikusnak lenni.
Aki azt kérdezi tehát flegmán: Majka? Ki az? Annak ott van Puzsér válasza: Nos, egy nicknévnél mindenképpen több.
Bereczki-Csák Helga
